Ha a ,,királyság” szó pontosan meghatározza a dicsősége teljében lévő Elvist, nem kevésbé találóan jellemzi Elvis hanyatlását. Élete utolsó éveiben a rockkirály olyan lett, mint a Halászkirály. Titokzatos sebtől gyötörve… – Részlet az Európa Könyvkiadó Albert Goldman Elvis című kötetéből.
Albert Goldman megírta Elvis Presley hiteles életrajzát – egy sztár és egy szimbólum, egy amerikai álom és egy serdülőkori ábránd biográfiáját, az energia és bőség korszakának történetét. A szupersztár prototípusaként, az amerikai popkultúra katalizátoraként ábrázolja Presleyt – akit istenítettek és elítéltek, aki köré mítoszt szőttek, mikor a rockkorszak királyaként uralkodott.
Háromévi kutatás és körülbelül hatszáz interjú után ez a könyv mondja el először a teljes igazságot századunk popkultúrájának fenoménjáról, ügyesen vegyítve a megdöbbentő felfedezéseket a pompás kultúrtörténeti eszmefuttatásokkal. Albert Goldman regényírói tehetséggel jeleníti meg Elvis Presley tündöklését és hanyatlását. Az embert és a mítoszt Memphis és Las Vegas, vallásos hiedelmek és rózsaszín Cadillacek, a fehér gospel, a Rhythm & Blues meg a rock and roll fényében állítja elénk. Megidézi a kort és az akkori életet – a cselszövéseket és a trükköket, a pénzzel és a hatalommal való manipulálást, a dekadenciát és a bomlást, a szórakoztatóipar életének minden arcát.
Albert Godlman: Elvis
(Részlet a könyvből)
Előhang
Az amerikai király
Bár a demokrácia látszólag a monarchia ellentéte, az amerikai tömegkultúra, amely azonos az amerikai demokráciával, mindig is mély, atavisztikus vágyódást árult el a királyi felség iránt. ,,King” Andrew Jackson napjaitól ,,Kingfish” Huey Long napjaiig; a rablófejedelmek korától a film ,,királyainak” és ,,királynőinek” koráig; az első fekete bőrű népvezérektől, Marcus Garveytól és Divine (,,Isteni”) Atyától Elijah Muhammed ,,prófétáig”; a legkorábbi maffiafőnököktől A keresztapa hajlongós, térdelős, kézcsókos szertartásaiig; a fejedelmi Franklin Delano Roosevelttől John F. Kennedy ,,császári elnökségéig” és a nagy trónkövetelő Richard Nixonig (aki elrendelte, hogy a Fehér Ház őrei az európai palotaőrök egyenruháját viseljék), az amerikaiak oly sokféle módon elégítették ki ellenállhatatlan vágyakozásukat a királyi felség és a királyi kellékek iránt, hogy a királyteremtés és -imádás vágyát a nemzeti karakter egyik alapvető vonásának kell tekintenünk. Az önmaguk által felkent, de kétségtelenül hatalmas és karizmatikus uralkodók iránti rajongás hosszú történetéből pedig egyetlen figura sem emelkedik ki jobban, mint Elvis Aron Presley alakja.
Elvis éppolyan korán és természetesen kapta meg a ,,rock and roll királya” címet, mint bármely törvényes trónörökös, bár azután még éveken át nem annyira királyként, mint inkább hercegként viselkedett – mint azoknak az elkényeztetett arab hercegecskéknek az egyike, akik szórják a pénzt, és háremüket Hollywoodban vagy Saint-Tropez-ben toborozzák, míg el nem érkezik a szomorú nap, amikor hazarendelik őket, hogy teljesítsék törzsfőnöki kötelességeiket. Elvis csupán a hetvenes években nyilvánította ki igényét királyi felségjogaira, de a megkésett koronázást a szertartás különlegessége ellensúlyozta. Mihelyt a király a fején érezte a koronát, nem tudott betelni uralkodói felségjogaival, s hercegi és királyi előjogainak minden újabb megerősítése az öntömjénezés egyre újabb és merészebb mutatványaihoz vezetett. Ahogy Elvis király kiagyalta öltözékét és kidolgozta szertartásait, ahogy növelte udvartartását és szaporította birtokait, ahogy önmagát egyre inkább valami fontos, jóllehet félrecsúszott irányú küldetéssel rendelkező embernek tekintette, alattvalói úgy adták meg neki egyre inkább a királynak járó tiszteletet és dicsőséget. A hatalmas tömeg, amely összegyűlt, ahol csak megjelent, a szinte vallásos rajongásig fokozódó fanatikus imádat, amellyel körülvették, az őrült szenvedély, hogy megérinthessék a királyi testet (ezt a mániát úgy próbálta kielégíteni, hogy verítékével átitatott kendőket dobált a nézők közé) – mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy királyi pózai legalább annyira szolgálták közönsége legmélyebb vágyainak kielégítését, mint saját megalomániáját.
Elvis, az amerikai király tanúja lehetett birodalma növekedésének, amíg az már magába foglalta a legtávolabbi vidékeket, a legegzotikusabb népeket is. Külföldön talán még nagyobb lelkesedést és áhítatot keltett, mint itthon, mert a külföldiek nem ismertek foltot a rangján, sem korlátot hencegően hirdetett hatalmában, sem rivális trónkövetelőt. Következésképpen a magas megbecsülés, amelyet Elvis élvezett világszerte, csupán annyiban volt változó, amennyiben mindenütt másként kezelik az ilyen rendkívüli lényeket. Amíg az angolok ízesen és könnyedén írtak róla, akár a saját királyi családjukról, a németek azzal tisztelték meg, hogy képzett újságírókkal írattak róla aprólékos történelmi részletekkel zsúfolt Festschrift-eket.1 Az oroszok megbélyegezték, mint a züllött és züllesztő nyugati kultúra szimbólumát, a keleti népek viszont annak az amerikai civilizációnak az eszményét látták benne, amelyet annyira szerettek volna utánozni és elsajátítani. Charlie Chaplin nagy napjai óta egyetlen előadóművész sem ért el ilyen általános népszerűséget. Halála évében, 1977-ben Elvis Presley arca volt a világon a második leggyakrabban reprodukált kép – a Mickey egér után.
A király képe mindig magában hordozta a Messiásét is. Bár Elvis azt szokta mondani: ,,Csak egy király van”, a tény, hogy szükségesnek érezte ezt kijelenteni, önmagában is sokat elárul. Ismét csak azt illusztrálja, hogy mekkora volt az összhang az Elvis lelke legmélyén élő, legnagyobb kielégülést nyújtó önmagáról alkotott kép – adott esetben az Isten által kiválasztott Küldött, Mester – és közönsége vágyai között: ezek a hitre éhes milliók állandóan kerestek valami kultuszt vagy karizmatikus figurát, aki kielégíthette a lelki felemelkedés és kielégülés utáni vágyódásukat. Ironikus módon, Elvis maga is éppen ilyen ember volt. Saját legelső tanítványaként elsőként ő tekintette gyors és lehengerlő sikerét nem pusztán a halandók, hanem az Isten által adományozott kegy eredményének. Miután felismerte, hogy azok közé a bámulatot keltő lények közé tartozik, akik ezerévente csupán egyetlenegyszer jelennek meg, hogy teljesen új ihletet adjanak civilizációjuknak, már csak idő kérdése volt, hogy nyilvános viselkedése és öltözködése is tükrözze ezt a megvilágosodást. Elvis utolsó korszakában valójában semmi sem szembeszökőbb, mint az a vallásos aura, amelybe burkolózott, a legkülönlegesebb, még a színeváltozást is felölelő hatásokra való törekvés.
Ebben a tetőpontidőszakban belépőzenéjéül Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustrá-jának apokaliptikus nyitóakkordjait választotta, s ez a zene a fenségesség levegőjét kölcsönözte a király megjelenésének, mintha a felsőbbrendű ember érkezett volna el. Kilépve a tágas, nyolcvanezer lelket magába fogadó aréna színpadára, megállt egy percre a nagy erejű fényszórók egymást keresztező sugaraiban, s hagyta, hogy a tömeg magába szívja megjelenésének nagyszerűségét. Mindig fehérbe öltözve, szikrázó ékkövekkel és fémekkel kirakva-felcicomázva úgy ragyogott, mintha valami természetfölötti sugárzás áradna belőle.
A híres jelmez, amely kezdetben alig volt több holmi meglepő köntösnél, a számtalan újjátervezés során a királyi jelvények gyűjteményévé változott. Az eredetileg absztrakt díszítések merészen totemisztikus ábrákká alakultak: a narancssárga és fekete tigris, a kék és arany páva, a maja kőnaptár, az azték piramis – minden egyes jelmez, amelyet a király viselt, hívei számára jelentést hordozott. Végül pedig, legjelentősebb megjelenésekor, a Műhold Show-ban – ebben a fél világ lakosságának közvetített televíziós műsorban – Elvis kérte és meg is kapta a teljes királyi ornátust. Ettől kezdve magas Napóleon-gallért, rövid, bő pelerint, széles, nagy kapcsos gladiátorövet viselt, a mellén pedig karmazsinvörös-arany-égszínkék sas ágaskodott. Íme ő királyi és császári amerikai felsége!
A rockkirály magánélete éppúgy a királyi modellt követte, mint a megjelenése. Trónja körül ott sereglettek a minden udvarnál ismert típusok: hízelkedő lakájok, félelmet nem ismerő testőrök, féltékeny kegyencek, gyengeelméjű bolondok, alázatos kérelmezők, szegény rokonok, kapzsi kereskedők, de még a bánatos anyák is, akik elhozzák beteg gyermekeiket, hogy a király meggyógyítsa őket érintésével. Elvis királynak megvolt a maga fontoskodó főudvarmestere, kiváltságos udvari bolondja, udvari zenészei, lelkiismeretét megnyugtató gyóntatója, pénzügyminisztere, háziorvosa és királyi ékszerésze, aki mindenüvé a királlyal utazott, dobozaiban költséges mütyürkékkel, amelyeket gazdája szétosztogatott kedvencei vagy az idegenek között, ahogyan szeszélye diktálta. Mondani sem kell, hogy a királynak számtalan ágyasa volt: szegény, de gyönyörű, készséges lányok, akiket megszédített fejedelmi pompája és bőkezűsége. Minden korszakában volt persze egyetlen asszony is, a hivatalos szerető, ahogyan XIV. Lajos korában nevezték volna, akit különlegesen kedveltnek ismertek el, s akivel illő tisztelettel bántak. És mindenekelőtt, a rockkirálynak, mint minden híres uralkodónak, volt egy aljas főminisztere, egy cselszövő nagyvezére, a palotában elhelyezett kémekkel és tévedhetetlen érzékkel a király gyöngeségei iránt, aki egész életében önmagát gazdagította a király rovására, miközben bábként rángatta gazdáját.
Éppen ezért az Elvis Presley-jelenség megértése érdekében a királyság fogalmát nem a szó szoros értelmében kell elfogadnunk, hanem különleges, szélsőséges értelemben. Ezzel a bizarr, de jellegzetes amerikaival kapcsolatban nem elég felidéznünk azt a királyokra és udvartartásokra vonatkozó ismeretanyagot, amely Saint-Simonnak a Napkirályról szóló visszaemlékezéseiben található; szükségesek azok a primitívebb képzetek is a napistenségekről, amelyekkel Frazer Aranyág-ában találkozunk. Fel kell készülnünk rá, hogy ennek a déli, mucsai, szórakoztatóipari hírességnek az életstílusában a tizenhetedik századi francia udvar archaikus szokásait ismerjük föl, a coucher-t2 és a lever-t,3 mert a rockkirály udvarában még az olyan triviális és mindennapi cselekedetek is, mint a lefekvés vagy a felkelés, előírásokhoz kötött szertartásokká váltak. Valóban, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Elvis király élete, éppúgy, mint ősi és primitív mintaképeié, másból sem állt, mint szertartássá változtatott rutinból. Ennek a legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy mindazok a rendkívül ritka alkalmak, amikor Elvis spontán tett valamit, pánikba ejtették egész kíséretét. A királyok nagy fontosságú személyiségek, akiktől egész világuk sorsa függ, nem viselkedhetnek tehát a szokástól eltérő módon.
Elvis gyakran hasonlította magát az Egyesült Államok elnökéhez. Kijelentette, hogy ha akarná, maga is elnök lehetne. Ha meggondoljuk, hogy utolsó éveiben miféle ember lett Elvisből, megdöbbentő az ötlet. Csakhogy a közelmúlt eseményeiben semmi sem szól az ellen, hogy egy közismert szórakoztatóból az amerikai nép vezetője váljon. Ronald Reagan elnökké választásához nem is lett volna szükség annak bizonyítására, hogy történelmünk jelenlegi szakaszában az amerikaiak elégedettebbek az olyan vezetőkkel, akik filmsztárok, vagy legalábbis azokra emlékeztetnek. Társadalmunkban a tekintély a szerepjátszókra szállt át. Mi lehetne az akadálya annak, hogy egy idő után a filmsztárok helyébe rocksztárok lépjenek? Nem kisebb szaktekintély, mint Richard Nixon biztosította Elvist: akkora a hatalma az emberek képzelete fölött, hogy ez magas tisztségre tenné alkalmassá.
Valójában Elvis az elnöki tisztségnél is többre vágyott. Olyan embernek látta magát, aki a világot uralja annak a páratlan erőnek a segítségével, amellyel közvetlenül és kizárólag őt ruházta fel a Mindenható. Mint Corvo báró, Elvis Presley is valami ragyogó, modern pápának képzelte magát, aki herceg, uralkodó és főpap egy személyben, a drága öltözékek és fárasztó ceremóniák embere, eleven szentkép, akit vállukon hordoznak az alsóbbrendű lények, és felállítanak nyilvános helyeken, hogy elárassza lelkének fényével a hűségeseket, mielőtt visszahelyeznék trónjára abban a különös palotában, amely inkább szentély, mint hatalmi központ, inkább a kultusz kegyhelye, mint a királyság fővárosa.
Ha a ,,királyság” szó pontosan meghatározza a dicsősége teljében lévő Elvist, nem kevésbé találóan jellemzi Elvis hanyatlását. Élete utolsó éveiben a rockkirály olyan lett, mint a Halászkirály. Titokzatos sebtől gyötörve, az egész országot körberöpködő árnyékudvara élén Elvis király már csupán arra látszott alkalmasnak, hogy a pusztaságot uralja: a hetvenes évek közepének tökéletes jelképévé lett. Minél erőtlenebbé vált Elvis, annál inkább kívánta palotájának menedékét. Minden adandó alkalommal visszaröpült Gracelandbe, és bezárkózott hetekre, néha hónapokra. Bár hívek tömegei ostromolták a kapukat, s akár a zarándokokat, körül is vezették őket a birtokon, maga a palota, zárt ablakaival és őrzött ajtaival, tilalmas terület maradt. Ha volt Amerikában hely, amelyre igazán ráillett a tabu szó, Gracelandre ráillett.
Az első lépés Elvis Presley megismeréséhez ennek a tabunak a megsértése. Bár háza még mindig el van zárva a nyilvánosság elől, még mindig áradnak belőle az elutasítás szinte tapintható hullámai, legjobban úgy kezdhetjük beszámolónkat populáris királyaink e legtalányosabbikáról, akinek alakját talán a legjobban elködösítette és eltorzította a mítosz hatalma, ha megtörjük a palotája fölött lebegő bűbájt, ha követjük őt legtitkosabb menedékhelyére.
Képzeljük hát el, hogy a király uralkodásának utolsó éveit írjuk, s páratlan előjogunk, hogy bejáratosak vagyunk a királyi házba. Lépjünk be a Zene Kapun, s a kanyargós autóúton kapaszkodjunk fel a fákkal borított halomra, ahol a híres ház áll, Amerika leglegendásabb háza – a Fehér Házat kivéve. Az igaz Elvis-hívők tudásával felfegyverkezve a látogatás időpontját a királyi naptárral összhangban állapítjuk meg. Régi szabály volt, s ezt valamennyi üzleti megállapodás is tükrözte, hogy a királynak karácsonykor otthon kell tanyáznia. Amikor a palotához közeledünk, január van, és éjszaka, hisz ez az egyetlen megfelelő időpont a rockkirály udvarának felkeresésére.
1 Emlékkiadvány. (német)
2 Lefekvés. (francia)
3 Felkelés. (francia)
