Vanessa Redgrave és Terence Stamp megöregedve összejön még egy utolsó tangóra, illetve egy „duettre”, a nézők pedig egyik ámulatból a másikba esnek. Él még a mozi, van remény. – Csejk Miklós írása
Vanessa Redgrave (a Nagyításból, 1966), akinek egyébként minden felmenője és gyermeke filmes volt, illetve lett, nemcsak Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjében játszik baloldali anarchista lázadót, hanem az életben is elkötelezett kapitalizmus ellenességéről híres. 1968 márciusában a londoni Trafalgar téren húszezer fős tömeg előtt mondja el frenetikus sikert arató beszédét, melynek egyik híres, vietnámi háborúval kapcsolatos mondata így hangzik: „A békéhez vezető egyetlen út a Vietkong győzelme.” Vagyis Vanessa Redgrave nevével már pályája kezdetétől összekapcsolódott a lázadás fogalma, és bár évek teltek el, közben nem sok minden változott: a Dal Marionnak című filmben is egy öregasszony makacs, dacos halállal való szembenézését viszi a vászonra, és mutatja be életének egyik legharmonikusabbra csiszolt szerepét.
A film másik pikantériája, hogy Terence Stamp (a Teorémából, 1968) játszotta volna Antonioni Nagyításának főszerepét, ha a rendező a forgatás előtt le nem cseréli, az akkor még teljesen ismeretlen David Hemmingsre. Stamp nehezen heverte ki a visszautasítást, különösen akkor került mélyre, amikor már egyértelműen kiderült, kultikus világsiker született. De neki sem kellett két évnél többet várnia ahhoz, hogy Pier Paolo Pasolini zseniális Teorémájában eljátssza Istent, aki csábítóként, a film teljes idejében egyetlen szó nélkül, egy nagypolgári család minden egyes tagjával szexuális kapcsolatba lép. Miután mindenki megmutatta valódi énjét, a képmutatás világa összeomlik. A nagy szembenézés igazi győztese a cselédlány, ő az egyetlen, akinek sorsa nem alászáll, hanem felemelkedik, ezt a gondolatot figyelembe véve Dal Marionnak és az angol új filmek is lehetne kritikám címe.
Mindezt azért volt fontos ennyire hosszan és alaposan felidézni, mert ebben a kontextusban érthető meg igazán, hogy a két idős színész ötven évvel későbbi közös jutalomjátéka micsoda ajándék a sorstól. A filmművészet két fenegyereke és szexszimbóluma, megöregedve, morcosan üldögél egymás mellett a kanapén – és várják a halált. Ez a kép a modern film történetének az egyik záró jelenete is lehetne, másrészről a többek között Ken Loach, Stephen Frears és Mike Leigh nevével fémjelzett, társadalmi problémákat pontosan, kendőzetlenül, a maguk pőre valóságában bemutató új angol film tényleges lezárása, persze mindenféle álszent kalapemelgetés nélkül. Sok magyar kritikust összezavart a film tiszta, egyszerű formája, mely bizony éppen hogy nem a „felszínességre”, hanem az átgondolt rendezői koncepcióra utal. Ez a film ugyanis igencsak fájdalmas mélységekig juttatja el a nézőket, miközben egy pillanatig sem válik tolakodóan érzelgőssé, túlfűtötté.
A 60-as évek modern moziján edződött két legenda oly szerény, ám annál kifinomultabb eszköztárral lélegzik a filmvásznon, hogy az ember nemhogy a filmművészetbe vetett hitét, hanem az életkedvét is visszakapja azonnal, ha egyre kulturálatlanabbá váló, válságtól és kisstílűségtől tépázott korunkban elvesztette volna. És ahogy a Nagyítás és Teoréma szórakoztató filmek voltak, úgy a Dal Marionnak is az, azzal a nem éppen elhanyagolható különbséggel, hogy míg az előbbiek esetében a szexualitás apropóján hangzott el társadalomkritika, addig most a halállal való küzdelem kapcsán gondolkodunk el arról, hogy egy egyéni önzőségtől megtépázott késői kapitalista társadalomban mennyire fontos a közösségépítés, az önzetlenség, az összetartás, az empátia, mellyel semmiféle nyerészkedés nem hozható kapcsolatba.
Aztán persze az öltönyös, pökhendi, nagypolgári felszínesség is megkapja a magáét a filmben, mindamellett, hogy újra elhangzik az angol új film egyik legfontosabb gondolata, mely szerint csak az alulról, közösségek révén építkező, az egyéni és a családi (!) önzőségen túllépni képes társadalom lesz életképes. Ahol van focicsapat, bányászzenekar, művelődési ház vagy, ahogy esetünkben is, kórus, amely most éppen már-már mozogni is alig képes öregemberekből áll. És mégis, ha színpadra engedjük őket, ha énekelhetnek egy kicsit nekünk, ha nem arra figyelünk, hogy mennyire tökéletes a hangjuk, hanem arra, hogy mennyi sok érzést képesek átadni sokat megélt életükből merítve, akkor egészen biztosan tovább fognak élni. Vagy ha nem is, de legalább mosollyal az arcukon hagyják maguk mögött világunkat, s nem viszik magukkal a bennük lakozó pozitív energiát, hanem szétosztják a fiatalok között, akik egy legalább egy kicsit odafigyelnek rájuk. Ennyire egyszerű ez, ahogy az angol új film szociális érzékenysége is egyszerű, mint az egyszer egy, mégsem vagyunk képesek olyan világot teremteni magunk köré, amelyben olyanokat engedünk a hatalom közelébe, akik nemcsak értik, amiről ez a film is szól két filmtörténeti legenda szomorú bohócmosolyával, hanem nekik is alapvető szükségletük egy igazságosabb világ megteremtése.
Ám, ahogy az összes angol új film, úgy a Dal Marionnak sem csak erről szól szerencsére, egy nagyon emberi dráma bontakozik ki a szemünk előtt. Arthur (Terence Stamp), aki amúgy sem volt egy „örömködő” nyugdíjas, teljesen összeomlik, amikor látja a feleségét, Mariont (Vanessa Redgrave) énekelni a kórus fellépésén. A felszabadulttá és boldoggá váló haldokló asszonyt elnézve úgy véli, hogy ő soha nem tudta megadni neki ezt a fajta boldogságot. A film a két öreg otthoni és kórusbéli életéről szól, valamint a fiatal énektanárnőről (Gemma Arterton), aki révén közvetve elmondhatja társadalomkritikai észrevételeit a rendező, Paul Andrew Williams.
A Dal Marionnak remekbe szabott, gondosan komponált csúcsjelenetében a két idős ember, miközben ül a kanapén, a világ legegyszerűbb párbeszédében beszélik meg a világ legbonyolultabb problémáját, mely a szerelem és a boldogság, valamint az élet értelmének filozófiai kérdéskörét járja körbe, a szó szoros értelemben élet és halál közötti pillanatban. Ezért a párbeszédért és a két színész tekintetéért érdemes megnézni ezt a filmet. Bár jól gondolja Arthur az énekléssel kapcsolatos dolgot, de ha az ő mogorva léte nem adna kőszikla erősségű biztonságot Marion életében, akkor soha nem adódhatna olyan boldog pillanat, amilyet a kórusban való énekléskor él meg az asszony. Az angol új filmes stílusirányzat a közösségépítés legfontosabb gondolatával búcsúzott tehát, mi pedig a film megnézése után órákon át, hosszasan róttuk az utcákat gondolatainkba mélyedve, s a katarzis okozta energiabombát levezetve.
Dal Marionnak (Song for Marion)
színes, feliratos, angol vígjáték, 93 perc, 2012 (12)
rendező: Paul Andrew Williams
forgatókönyvíró: Paul Andrew Williams
zeneszerző: Laura Rossi
operatőr: Carlos Catalán
producer: Ken Marshall, Philip Moross
vágó: Daniel Farrell
szereplők: Terence Stamp (Arthur), Vanessa Redgrave (Marion), Gemma Arterton (Elizabeth), Christopher Eccleston (James), Anne Reid (Brenda), Ram John Holder (Charlie), Bill Thomas (Bill)
Forgalmazó: Budapest Film
Csejk Miklós
