Meredith Monk mágiája nem is hasonlítható mondjuk Karády Katalinéhoz vagy Lady Gagáéhoz: derűs magabiztossággal kínálja hangját abszolútumként, mindenféle külsőség, vizuális kapaszkodó nélkül. Meredith Monk budapesti koncertjéről Hegedüs Barbara írt beszámolót.
Meredith Monk a Trafóban
„A hang az első emberi hangszer” – mondta Meredith Monk egy interjúban, és elképesztő, de ez az egyedülálló művészetet csináló asszony – dalszerző, énekes, filmkészítő és koreográfus – idén tölti be a hetvennégyet. Az emberi kor legvégső határához való közeledés persze bagatell ügy, ha isteni tehetséggel megáldott emberről beszélünk. Egy hang mind felett – győződhetett meg a Trafó közönsége április 30-án, egy borús vasárnap estén, melynek atmoszféráját mitikus-magasztos fénybe vonta a kicsi, idős asszony, s mesék földjére, ősi természetbe, bomlott, mégis gyönyörű lelkekbe, állati elmékbe kalauzolt bennünket – nyelvet alig használva, pusztán a hang erejével.
Aki rangos helyre vágyik a könnyűzene (helyes kifejezés?) legendáinak panteonjában, a tehetség mellett többnyire hivalkodó imázsra is szüksége van. Meredith, a „szerzetes” párját ritkítja, ő ugyanis nem nyúl efféle mankókhoz, mágiája nem is hasonlítható mondjuk Karády Katalinéhoz vagy Lady Gagáéhoz: derűs magabiztossággal kínálja hangját abszolútumként, mindenféle külsőség, vizuális kapaszkodó nélkül. Budapestre még zenekart sem hozott, egy szál maga állt ki a színpadra. Márkajegyévé vált hátranyalt, csigákba font hosszú haja, apró, manószerű megjelenése, furcsapiros ruhája csak fokozta az est valószerűtlen, hallucinatív jellegét, pedig tényleg nem volt semmi hókuszpókusz, semmi direkt bűbáj. A két részes koncert első felében az énekes csak és kizárólag a hangszálaiban rejtőző mirákulumra támaszkodott, a másodikban előkerült egy zongora és néhány kisebb hangszer is, de Monk titka valóban a torkában lakozik, az instrumentumok igazán semmi pluszt nem tettek hozzá az élményhez.
A terem kilenc után sötétült el, s megkezdődött az utolsó pillanatig kitartó Igézet. A bevilágítást puritán módon tervezték, a szerzetesi magányban álló alakot nem borította fényárba villódzó színes lámpa, nem kísérte mágikus puccparádé. A színpad az énekesnőn és mikrofonján kívül szinte teljesen üres volt, csak a sötét háttérben sejlettek fel egy zongora körvonalai, de az is csak a második felvonásban jutott szerephez.
Meredith Monkot szokás olyan jelzőkkel eladni, mint „mágikus, sámánisztikus, nem evilági”, s ezek a jellemzők valóban megbújtak a pillanatok réseiben, de – mint fentebb írtam – inkább implicit módon. Meredith bensőséges, meditatív hangulatot teremtett, szomorkás, humoros, őrült és gyengéd pillanatokat váltogatott, s közben az egész estet átszőtte valami lágy és finom hajlékonysággal, szubtilis érzelmességgel. Amire Monk képes, az egyszerűen bámulatos. Nem csak énekel, de zihál, lélegzik, kacag, csattog, dorombol, fütyül, megjeleníti az egész természetet, állatokat, növényeket, s közben valóságos színészi arzenált csillogtat: tébolyult asszony, átszellemült látnok, pajkos gyerek, percegő rovar, csicsergő madár, szerelmes díva a dalok szellemiségétől és főszereplőjétől függően. Igazából nincsenek megfelelő szavak arra, amit csinál: a hang sokféleségének olyan széles skáláját mutatja fel, aminek létezéséről nem is tudtunk, dalai nyomán életre kel az élővilág, megidéződik a földi lét annak minden lakójával egyetemben, láthatóvá válik a Föld ősöreg arca. A zongora, a doromb vagy a harmónium aláfestő futamai nem is számítottak sokat mellette, azok voltak az este legemlékezetesebb pillanatai, amikor újra és újra ráébresztett bennünket a humanoid faj hangszálaiban rejlő végtelen lehetőségekre.
Ugyanakkor percre sem játszotta el a felettünk álló, elefántcsonttoronyban lakozó művészt. Sokat mesélt a dalok közti szünetekben a művek keletkezéstörténetéről, saját fiatalkoráról, és nagyon fontosnak tartotta megnyerni a közönséget kedvességgel, közvetlennek, nem hízelgőnek ható dicséretekkel. Az egyik dalt – a fogyasztás, birtoklás hatalmáról – elejétől a végéig magyarul adta elő: Bartók Bélát a kedvencének nevezte, Budapestet pedig a kedvenc városának: a tapsot mosolygós köszönömökkel honorálta. Szívesen viccelődött is, egy csúnyán köhögő nézőt például biztosított arról, hogy vele érez, és még jó néhányszor megnevettette a közönség azon részét, amelyik az angol nyelvet megfelelő szinten birtokolta.
Monk emberként közvetlen és barátságos, de művészetében ott lebeg valami szakrális, embertől független, emberen kívüli vagy emberen túli tudás, s ez a Trafóban előadott keresetlen, sallangmentes előadásmódban is megbabonázó erővel érvényesült. Ha létrejöhet kapocs a transzcendens lét és a földi siralomvölgy között, akkor az amerikai szerző igazi médium kell, hogy legyen, s ha léteznek istenek, szikrázó tehetségét biztosan tőlük nyerte. Valami nagyon jót cselekedhetett előző életében.
Hegedüs Barbara
