Hemingway asszonya

Szerző: Cultura / 2012. július 5. csütörtök / Szubkultúra, Könyvvilág

„…bár pusztultam volna el, mielőtt rajta kívül másba beleszerettem.” – Ernest Hemingway szenvedélyes és drámai sorait első feleségéről, Hadley Richardsonról írta, aki visszahúzódó asszonyként őrizte az író emlékét élete végéig.

„Vannak férfiak, akik szeretik a magányt, de Ernest nem ilyen volt.” S ki tudná jobban, mint első felesége, Elizabeth Hadley Richardson, milyen volt Ernest Hemingway? Talán az őt követő asszonyok? A kalandvágyban résztvevő sors- és írótársak? Az örök társ: az alkohol? A féltékenységgel és önbizalomhiánnyal küszködő Hadley és az ígéretes karrier előtt álló, ambiciózus író viharos kapcsolatán keresztül bepillantást nyerhetünk a 20-as évekbeli Párizs szabados erkölcsű, csábítással teli világába.

„Ha egyedül volt, túl sokat ivott, az italtól nem tudott aludni, és ha nem aludt, megszólaltak benne a rossz hangok, és a mélyből előtörtek a rossz gondolatok, és még többet ivott, hogy megpróbálja elhallgattatni őket. Bár nem ismerte be, tudtam, szenved amiatt, hogy mély fájdalmat okozott nekem ezzel a viszonnyal Nekem pedig fájt a tudat, hogy ő szenved. Így kuszálja össze az embert a szerelem. Most is szerettem őt, és továbbra is úgy éreztem, gondoskodni akarok róla – ugyanakkor nem kellett sietnem. Én is szenvedtem, és senki nem sietett hozzám.”

Hadley halk szavú, huszonnyolc éves nő, aki már-már lemond arról, hogy valaha is szerelmes és boldog lehet, amikor 1920-ban Chicagóban megismerkedik Ernest Hemingwayjel. Rabul ejti a jóképű fiatal férfi lobbanékony természete és szenvedélyes vágya, hogy íróvá váljon. A rövid udvarlást és a gyors házasságkötést követően hajóra szállnak Párizs felé, és hamarosan az ott élő amerikaiak Ezra Pound, F. Scott és Zelda Fitzgerald – színes és szeszélyes társaságának ünnepelt párja lesz belőlük.

A kávéházak szabados erkölcsű világa azonban ellentétben áll a család és a monogámia hagyományos értékeivel. Hadley féltékenységgel és önbizalomhiánnyal viaskodik, Ernest pedig ígéretes írói karrierjének elindításán fáradozik. Párizs tele van csábítással, és a házaspárnak szembesülnie kell a veszéllyel: Hemingway árulása az irodalomtörténet egyik legszebb szerelmének végét jelentheti.

„Milyen hihetetlenül naivak voltunk mindketten azon az estén. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, betarthatatlan ígéreteket tettünk, amelyeket nem lett volna szabad hangosan kimondanunk. Néha ilyen a szerelem. Már akkor jobban szerettem őt, mint addigi életem során bárkit vagy bármit. Tudtam, hogy feltétlen szüksége van rám, és azt akartam, hogy ez örökké így legyen.”

A szerző leginkább Hadley szemszögéből ábrázolja az eseményeket, és beavatja az olvasót legbensőségesebb
és legkeservesebb pillanataikba is. Hadleyt gyermekkorában több fájdalmas élmény érte, amelyek hátborzongatóan hasonlatosak a Hemingway által átéltekhez. Huszonnyolc éves korára – amikor megismerkedett az akkor huszonegy esztendős Hemingwayjel – a fiatal nő már magának való asszonynak számított. A küszködő, ambiciózus író nem sokkal azelőtt tért haza az első világháború poklából, ahol iszonyatos élményeket élt át, és a manapság poszttraumás stressz néven ismert tünetegyüttesben szenvedett. Anyja ráadásul elviselhetetlen módon rátelepedett a környezetére, és a férfi nem akart hozzá hasonló nőt feleségnek.

Paula McLain írónő látványos módon jeleníti meg ennek a kapcsolatnak a hátterét, a századelő kissé dekadens Párizsát, az idegenbe szakadt amerikai művészek csillogó világát. Hadley és Ernest az akkor még szerény latin negyedben éltek, és a Szajna bal partján élő művészek köréhez tartoztak.

Ezekben a körökben nem volt ritka a nyitott házasság, a szeretők sok esetben egy fedél alatt éltek a feleségekkel. A könnyed csevegés, a feneketlen whiskyspoharak, az újabb és újabb palack borok elfogadottnak számítottak a pezsgő társasági életben. Az alkalmazkodó és nem kifejezetten modern gondolkodású Hadley kezdetben jól kiegészítette a rapszodikus, tehetséges és egocentrikus Ernestet, akinek olyan nőre volt szüksége, aki töretlenül támogatja őt mindenben.
Hadley pedig nagylelkű szeretőként minden személyes ambícióját feláldozta Ernest kedvéért, hiszen teljes szívéből szerette őt, kitartóan lelkesítette, és hitt abban, hogy a siker előbb-utóbb utoléri. Ernestnek azonban idővel ennél többre volt szüksége, és ekkor tűnt fel Pauline Pfeiffer… Hadley maga hívta meg, jó barátnőjeként, hogy pihenjen náluk egy keveset, ám Pfife (Hemingway nevezte el Pauline-t ezen a néven) erősebb volt, a szerelme is más indítékkal és lánggal lobogott az író iránt. Hadley küszködött a szerelmi háromszög nyomán kialakult ellentmondásos, fájdalmas helyzettel, de végül be kellett látnia, hogy nem harcolhat egy olyan szerelemért, amely már elmúlt. „Ez a könyv az életről szól, amelyet igyekszünk megragadni, és a szerelemről, amely elillan” – írja Sarah Blake, és az olvasó Ernest és Hadley történetét megismerve nagyon is igazat ad neki.

„Bár pusztultam volna el, mielőtt rajta kívül másba beleszerettem” – írja Hemingway a Vándorünnep utolsó oldalain Hadley Richardsonról, azaz első feleségéről. A párizsi feleség című regény témája ez a szívszorítóan gyötrelmes kapcsolat: a szerző, Paula McLain beleásta magát a két főszereplő életrajzába, levelezésébe, alaposan tanulmányozta Hemingway írásait, és elképzelte, milyen lehetett ez a varázslatos és viharos házasság 1921 és 1926 között, Párizsban. Az eredmény egy magával ragadó, különleges regény, mely nem véletlenül lett világszerte bestseller.

„Ernest végül nem volt olyan szerencsés a szerelemben, mint én. Még két fia született, mindkettő Pauline-tól, de őt is elhagyta egy másik nő miatt. Azután azt is elhagyta egy még újabb miatt. Összesen négy felesége volt, és számos szeretője. Néha fájdalmas volt arra gondolnom, hogy azok szemében, akik érdeklődéssel figyelték az életét, én csupán a korai feleség, a párizsi feleség voltam. De ennek valószínűleg a hiúság volt az oka, hogy ki akartam tűnni a nők hosszú sorából. Igazság szerint nem számított, mit gondolnak mások. Mi ketten tudtuk, mi volt a miénk, és ez mit jelentett, és igaz, utána még sok minden történt, mégis, egyikünk életében sem történt semmi, ami a háborút követő párizsi évekhez volt fogható. Az élet fájdalmasan tiszta, egyszerű és jó volt akkoriban, és azt hiszem, Ernest akkor volt leginkább önmaga. Én kaptam a legjobbat belőle. Mindketten a legjobbat kaptuk egymásból.”

Paula McLain a kaliforniai Fresnóban született 1965-ben. Szülei elhagyták, lánytestvéreivel együtt a kaliforniai állam gyámsága alá került, tizennégy éven keresztül nevelőszülőknél élt. Korán munkába állt: segédápolóként, pizzafutárként, autógyári munkásként és pincérnőként is dolgozott, mielőtt felfedezte, hogy tehetséggel és kellő akaraterővel is rendelkezik az íráshoz. A University of Michiganen szerzett diplomát irodalomból 1996-ban. Jelenleg a New England College-ban tanít, és Clevelandben él a családjával.