„Én senki véleményét nem osztom: nekem megvan a magamé” – vallja Bazarov, a világirodalom egyik legismertebb regényhőse Turgenyev regényében.
Meggyőződésem, hogy ha valaki el szeretné kezdeni a klasszikus orosz irodalom olvasását, akkor ezzel a könyvvel kell kezdenie. Turgenyev nagyszerűen ábrázolja a tizenkilencedik században élő orosz emberek életét; fokozatosan ismertet meg a karakterek mentalitásával és kor hagyományaival. Világosan ábrázolja a szülők és a gyermekek közötti központi konfliktust, ami mióta világ a világ örökké fennáll, és érdekesnek találom, hogy az adott korszak felnőtt karaktereit miként és mi alapján tekintik jónak, gyönyörűnek és hasznosnak a fiatalokkal összehasonlítva.
Ahogy Gy. Horváth László új fordításban megjelent fülszöveg írja, Bazarovról annyit szinte mindenki tud róla, hogy „nihilista”, aki nem ismer el semmilyen tekintélyt, és megveti a szerelmet – aztán mégis őrülten, romantikusan szerelmes lesz.
Bazarov azt vallja, hogy nekik, az akkori Oroszország bátor, tettre kész fiataljainak mindent le kell rombolniuk, amit az előző nemzedékek építettek és képviseltek, s aztán az új világ felépítése már egy új nemzedék feladata lesz. És abban az új, tiszta világban nem lesz bűn, mert a társadalom nem rontja meg az embert. Vagyis Bazarov alakjában Turgenyev mintha a majdani bolsevik forradalmárok prototípusát festette volna meg – profetikus érzékkel.
De a regényt olvasva Bazarov alakja egyre bonyolultabbá válik számunkra: hol megvetjük a szélsőséges eszméi miatt, hol imponál a merészsége, hol együtt érzünk vele, hol már-már zseniálisnak érezzük a gondolkodását. Kiismerhetetlen és mélyen emberi – cinikusnak látszik, de tele van szeretettel. Nem, ő nem lenne bolsevik forradalmár, sokkal inkább az első áldozataik egyike.
Vagy hát… ki tudja?
Ivan Szergejevics Turgenyev (1818–1883) a XIX. században Puskin mellett a legnépszerűbb orosz író volt Magyarországon – hatott Krúdyra és még jó pár kisebb jelentőségű alkotóra, a „Turgenyev-iskola” képviselőire. Nem véletlen a magyarországi (és nyugati) népszerűsége: talán ő volt a legnyugatosabb szemléletű orosz író, Flaubert és Maupassant is nagyra értékelte munkásságát. Egész sor remekművet alkotott különböző műfajokban, de mind közül kiemelkedik – legalábbis ismertségben – az 1862-ben megjelent Apák és fiúk, ez a megfejthetetlen, sejtelmes regény, amely olyan politikai vitákat szított, hogy a szerző a támadások elől külföldre távozott, és ott élte le élete utolsó húsz esztendejét.
IVAN SZERGEJEVICS TURGENYEV: APÁK ÉS FIÚK
(részlet)
– (…) Az imént a „boldogság” szót említettem. Mondja csak, miért van az, hogy még amikor például a zenét, a szép estét, a nekünk kedves emberek beszédét élvezzük is, miért van, hogy mindez inkább csak valamilyen mérhetetlen, valahol máshol létező boldogságra emlékeztet bennünket, s nem arra a valódira, amelyben nekünk magunknak is részünk lehet? Miért van ez? Lehet, hogy maga sosem érez ilyesmit?
– Ismeri a mondást: „Mindenhol jó, de legjobb ott, ahol nem vagyunk” – felelte Bazarov.
(…)
– Nézd csak – mondta hirtelen Arkagyij –, leszakadt egy juharlevél, és most lefelé szállong; a mozgása éppen olyan, mint a pillangó csapongása. Hát nem különös? A legszomorúbb és legélettelenebb dolog hasonlít a legvidámabbra és legelevenebbre.
– Jaj, barátom, Arkagyij Nyikolaics! – kiáltott fel Bazarov. – Csak egyre kérlek: ne szépelegj.
– Úgy beszélek, ahogy tudok… De hát ez már zsarnokság. Eszembe jutott valami, miért ne mondhatnám ki?
– Na igen; és miért ne formálhatnék én véleményt róla? Szerintem szépelegni illetlenség.
– És mi nem illetlenség? Káromkodni?
– Aha! Látom, a nagybátyád nyomdokaiba akarsz lépni. Hogy örülne az az idióta, ha most hallana!
– Minek nevezted Pavel Petrovicsot?
– Annak, ami – idiótának.
– Ez már egyszerűen tűrhetetlen! – kiáltotta Arkagyij.
– Lám, lám! Megszólal a rokoni érzés – válaszolta nyugodtan Bazarov. – Észrevettem, hogy ez igen makacsul tartja magát az emberekben. Mindent hajlandók megtagadni, minden előítélettel hajlandók leszámolni, de elismerni, hogy például a testvérük, aki ellopta valakinek a zsebkendőjét, tolvaj – ez meghaladja az erejüket. Vagy éppen: a testvérem, az én testvérem – ne lenne géniusz… hogy lehetséges ez?
Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk, Fordította: Gy. Horváth László, Helikon Kiadó, 2019
