“Az orosz embernek egy jó tulajdonsága van: az, hogy önmagáról lesújtó a véleménye.” 200 éve született Ivan Szergejevics Turgenyev orosz író, költő, az Apák és fiúk szerzője.
1818. november 9-én született Orjolban Ivan Szergejevics Turgenyev. Dúsgazdag földbirtokos család sarja volt, gyermekéveit szülei birtokán töltötte. Anyja zsarnoki módon bánt jobbágyaival, fia azonban szívesen időzött közöttük, s alaposan megismerte nyomorúságos életüket. Moszkvában és Szentpétervárott járt egyetemre, filozófusnak készült, közben írogatott is, Puskin és Lermontov voltak példaképei. Három évig Berlinben tanult, érdeklődése ekkor fordult a társadalmi kérdések és a politika felé.
Hazatérve két éven keresztül hivatalnokoskodott, majd 1845-től végleg az írást választotta hivatásul. Pályájának korai szakaszában műfaji sokszínűség jellemezte, verseket, elbeszéléseket és drámákat is írt. Jó barátságba került a kor neves kritikusával, Belinszkijjel, majd Herzennel, Dosztojevszkijjel is. A nyugatosok és szlavofilek közötti vitában egyértelműen az előbbiek pártján állt, hazájának fejlődését a Nyugat követésében, a társadalmi reformok megvalósulásában látta. 1843-ban ismerte meg Pauline Viardot francia énekesnőt, egy neves francia író feleségét, akivel holtig tartó szerelembe esett. Turgenyev nem nősült meg soha, életének nagy részét Viardot-ék közelében töltötte.
1852-ben jelent meg az Egy vadász feljegyzései elbeszéléskötete, amelyben a vidéki életet, a jobbágyság sorsát ábrázolta addig soha nem látott részletességgel. Ezért, s a cenzúra megkerülésével kiadott Gogol-nekrológja miatt letartóztatták, s egy hónap börtön után másfél évre a családi birtokra száműzték. Szabadulása után visszatért Pétervárra, s megírta Rugyin című regényét, amelynek a haladást áhító, de cselekedni képtelen főhősét egykori barátjáról, az anarchista Bakunyinról mintázta.
1856-ban elhagyta Oroszországot, utazgatott, hosszabb ideig Párizsban élt, ahol barátságba került Flaubert-rel, Maupassant-nal, Zolával. Ebben az időben írta meg egyik leglíraibb regényét Nemesi fészek címmel, majd a pesszimista hangvételű Hamlet és Don Quijote című esszéjét.
„Az orosz embernek egy jó tulajdonsága van: az, hogy önmagáról lesújtó a véleménye.” (Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk)
Az oroszországi reformok elhalasztása miatti aggodalmát, a generációk közti szakadékot ábrázolta az 1862-es Apák és fiúk című regényében. „A mi korunkban a leghasznosabb a tagadás, tehát mi tagadunk”, mondja az Apák és fiúk című regény főhőse, a „nihilista” Bazarov, akinek bakunyini radikalizmusa, egyetemi diákra jellemző lázadó szelleme, természettudományos érdeklődése mind-mind valami szükségszerű forradalom közelgő kirobbanását jósolja, a múlt egyfajta „végképp eltörlését”. A közte és az idősebb szereplők közt folyó vitákból lecsapódó társadalomkritika az, ami a lenyűgöző irodalmi nyelv mellett felejthetetlenné teszi a regényt.
„Jó, hogy a „boldogság” szónál tartunk. Mondja csak, miért van az, hogy még akkor is, mikor például élvezzük a zenét, élvezünk egy szép estét, egy társalgást rokonszenves emberekkel, úgy érezzük, hogy ez az öröm is inkább csak utalás egy mérhetetlen, valahol létező boldogságra, és nem valódi, vagyis olyan boldogság, amit magunk is elérhetünk?” (Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk)
A fogadtatás negatív volt: az ifjú radikálisok megsértődtek, az egy nemzedékkel előbbi konzervatívok pedig hiányolták a nihilizmus leleplezését. A támadások miatt az író ismét elhagyta hazáját, s Viardot-ékkal hol Baden-Badenben, hol Párizsban élt. Francia és angol irodalmat fordított, fantasztikus elemeket tartalmazó novellákat írt, a kritikusok ebben tehetségének hanyatlását látták, majd új műfajt alkotva prózai költeményeket adott közre, amelyekben nyomon követhető Schopenhauer hatása.
„Az első szerelem forradalom: a kialakult élet egyhangúan szabályszerű rendje egy pillanat alatt széttörik és összeomlik, az ifjúság barikádon áll, magasan lobog ragyogó zászlaja, s akármi várja holnap – halál vagy új élet –, lelkes üdvözletét küldi mindennek.” (Ivan Szergejevics Turgenyev: Tavaszi vizek)
1872-bem jelent meg a Tavaszi vizek című regénye, amelyet Áprily Lajos fordításában olvashatunk magyarul. 1878-ban a párizsi nemzetközi irodalmi kongresszus elnöke, majd az oxfordi egyetem díszdoktora lett. 1879-ben rövid időre hazalátogatott, útja csupa pozitív élményt hozott számára: kibékült az ifjú értelmiségiekkel, bemutatták Egy hónap falun című drámáját.
Súlyos betegen a Párizs közelében fekvő bougivali birtokára vonult vissza, ott is halt meg 1883. szeptember 3-án.
