A „Szíve helyén sötétség” mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-ot idézi.
Jack Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.
Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.
Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.
A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással.
A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-ot idézi. Felejthetetlen történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és késő éjszakáig olvastatja magát.
James Patterson, az egyik legnépszerűbb amerikai író szerint „J.D. Barker egyedülálló szerző, ami ritka és különleges dolog. Stephen King-et, Lee Child-ot, John Sandford-ot juttatja eszembe. Három karakter egyetlen személyiségben. Ne hagyjon ki semmit, amit J.D. ír!”
J.D. Barker: Szíve helyén sötétség
(részlet a regényből)
„Mélyet lélegeztem.
Kint is sűrűn kavargott a füst, de több volt benne a tiszta levegő, és a tüdőm boldogan szívta be. Kezdett visszatérni az erő a végtagjaimba, és lassan kitisztult a fejem.
Ekkor jutott eszembe Krendal.
Eszembe jutott Elden Krendal, és tudtam, hogy még bent van.
A kockás inges férfi meg akart állítani. Elkapta a vállamat, és megpróbált visszanyomni a földre, miközben összeszedtem a maradék erőmet, és felálltam. Mások is utánam kaptak az egyre népesebb tömegből, mert a tekintetem állítólag egyértelműen elárulta, mire készülök.
Ettől függetlenül felálltam, és mély levegőt vettem.
Leráztam magamról a kockás inges férfi kezét, kiszabadultam a többiek szorításából, és visszarohantam az étterembe, miközben a távolban felvisítottak a szirénák.
Miután az épület hatalmas ablaka hiányzott, a terjeszkedő lángok könnyen táplálékhoz jutottak, és amikor másodjára átléptem az ablakkeretet, éreztem, hogy a levegő már nem kifelé tol, hanem befelé áramlik. Beszívta az éhes szörnyeteg, amelyik belülről zabálta fel az éttermet.
Átbotladoztam az asztalok, a székek és a bokszok maradványai között, elhaladtam a pult előtt, és a konyhába vezető lengőajtó felé igyekeztem. Minden lépésnél egyre elviselhetetlenebbé vált a hőség. Egy pillanatra megakadt a szemem a tálalóablakon, ahol Krendal szokta kiadni az ételt, a fekete füst miatt viszont nem láttam, mi van mögötte.
A lengőajtó közelében lángolt a fal, és amikor a fémhez értem, megégette az ujjamat.
Tudtam, hogy a robbanást a gázpalackok okozták, amelyeket a főnököm a konyha hátsó részében tárolt arra az esetre, ha kimaradna a gázszolgáltatás, ami kétszer fordult elő, mióta megvette a helyet, és mind a kétszer ebédidőben, amikor tele volt. Ezért tartotta készenlétben azt a három palackot, és azt is megmutatta nekem, hogyan kell rácsatlakoztatni őket a tűzhelyre. Büszkén állította, hogy ő tíz másodperc alatt meg tudja csinálni.
Lehajtottam a fejem, és átmentem a féloldalas lengőajtón, amelyet csak a felső zsanér tartott.
Lángok csapkodtak körülöttem, mintha üdvözölnének, és hullámzott a fekete füst. Behajlítottam a térdem, és minden erőmet beleadva beugrottam egy szabad területre, az ajtótól jobbra. A forró levegő sziszegve száguldott át a nyíláson a kinti, tiszta levegő felé.
Leszorítottam a fejem a padlóhoz, amennyire tudtam, és kitöröltem a szememből a könnyeket, mert csípte a hőség.
Ismeretlen tájon találtam magam.”
J.D. Barker: Szíve helyén sötétség, Agave Könyvek, 2020
