Aki gyerekként látta, sem feledi hibátlan orgánumát, sallangmentes, egyszerű eszközökkel élő előadásmódját. Juhász Jácint ma is sokunknak hiányzik, noha örökre velünk marad emlékeinkben.
Juhász Jácint Jászai Mari-díjas színművész 70 éve, 1943. május 13-án született. Verset élt és színt játszott. Átható tekintetű, leküzdhetetlen vonzású, szép hangú, pompás testi adottságú színész volt, aki színpadon, filmen, televízióban, versek előadójaként vált az ország egyik kedvencévé, emblémájává, aki szívügyének tekintette – többek között -, hogy partnerei kedvéért szlovákul is megtanuljon. Juhász Jácint olyan pályaívet futott be, amely az utóbbi néhány évtized társadalmi, politikai és kulturális viszonyait érzékletesen jellemzi.
„Életem során ha akartam, ha nem, rengeteg katonaszerepet játszottam, s a szakmám is kivételes fegyelmet követel. A vezényszavakat pontosan be kell tartani, akkor és ott kell lenni, ahová és amikor rendelnek. Nincs magyarázat semmi helyett, csak a tett van. A parancsot nálunk végre kell hajtani. Ez egyértelmű.” (Fényben, árnyékban, Király Edit interjúja Juhász Jácinttal; Kossuth Rádió, 1998. december)
A mogyoródi születésű fiatalember 1965-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Két évig a veszprémi Petőfi Színházban játszott. 1967-ben a Madách Színházhoz szerződött, és haláláig ennek a társulatnak volt tagja. Markáns, fojtott szenvedélyű, erőteljes karaktereket alakított, mai és klasszikus darabokban, történelmi színművekben és vígjátékokban egyaránt otthonosan mozgott. Főszerepekben is feledhetetlen alakítást nyújtott: Ejlert Lövborgként (Henrik Ibsen: Hedda Gabler), Dubaként (Háy Gyula: Isten, császár, paraszt) vagy Antonióként (William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok).
Hírnevét elsősorban a filmnek köszönheti, a Háry János filmváltozatában (Szinetár Miklós, 1965) mutatkozott be, az egyik italozó léhűtőt alakította. Jancsó Miklós filmjeiben is sokat szerepelt, pályája kezdetétől – Szegénylegények (1965), Csillagosok, katonák (1967), Fényes szelek (1968) – a végéig: Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1998). Alakított hetyke vitézt (Bácskai Lauró István: Gyula vitéz télen-nyáron. 1970), vádló tekintetű Horthy-tisztet (Máriássy Félix: Imposztorok. 1969) és röhejesen komoly Rejtő-figurát, magát a nagy Gorcsev Ivánt (Somló Tamás: A halhatatlan légiós. 1971).
Az életmű középpontjában azonban Rényi Tamás filmjének kegyetlen őszinteségű Makrája áll, amelyben Csomós Mari oldalán a címszerepet alakította. A film két év „jegelés” után, 1974-ben került a mozikba, és még akkor is elhatárolódott tőle a korabeli kultúrpolitika, elvégre egy munkásember ne legyen öngyilkos. Még egyik utolsó, Király Editnek adott interjújában is úgy vélekedett, hogy a Makra „a sors nagy adománya” volt számára, mert sok szempontból a saját sorsát játszhatta el.
„Jó néhány alakításomban találtam már rokon vonást, de talán a Makra volt az, amiben szinte mindent elmondhattam, ami születésem óta foglalkoztatott, bántott vagy bizonytalanná tett. Amikor kézbe vettem a szerepet és olvasni kezdtem, egyszerre úgy éreztem, hogy ezt nem is kell tanulnom, hiszen ezt tudom, ez velem már megtörtént. Mindent tudtam a szegény, de tehetséges proli megpróbáltatásairól, és ismertem a környezetet is, ahonnan Makra elindult, mert jómagam is ilyenben nőttem fel.” (Beszélgetés Juhász Jácinttal, Ország-Világ, 1981.)
Emlékezetes filmje volt még a K.O. (knock out), azaz a kiütéses győzelem (Rényi Tamás, 1977) is, amelyben Zsombolyai János operatőr kamerája előtt, Presser Gábor és Berki Géza zenéjére a két filmbeli ökölvívó, az olimpiai bajnok Vörös Jóska (Juhász Jácint) és az örök második, Csungi (Cserhalmi György) küzd meg a világbajnokságra való kijutás jogáért; ádáz küzdelmük persze nem csak erről szól.
Utolsó filmszerepét a Napfény ízében (Szabó István, 1998) játszotta.
Rendkívül sokat foglalkoztatta a fénykorát élő televízió: Antigoné (1965); Voronyezs (1969); Budai Nagy Antal (1971); A menekülő herceg (1973); Don Juan és a Kővendég (1978); Névtelen vár (1980); A tévedés joga (1982); Egy lócsiszár virágvasárnapja (1983); Szindbád nyolcadik utazása (1983-1987); Hajnalban meghalnak az álmok (1993); A csikós (1993); Az aranygyapjú elrablása (1993). Népszerűségben kiemelkedik közülük a Vivát, Benyovszky! (1975), ez a magyar-csehszlovák koprodukcióban készült tv-sorozat, amelyben Omachel Tamás szerepét alakította.
Külön fejezet előadóművészi pályafutásában a versmondás. Nagy klasszikusaink – Petőfi Sándor, Ady Endre, Juhász Gyula, József Attila, Radnóti Miklós, Nagy László – költeményeit adta elő.
Aki gyerekként látta, sem feledi hibátlan orgánumát, sallangmentes, egyszerű eszközökkel élő előadásmódját, mert a Magyar Televízió Cimbora című színvonalas gyermekműsorának is állandó szereplője volt.
Az István, a király 1984-es előadásában Sebestyén papot alakította. Ebben az évben Jászai Mari-díjjal tüntették ki. 1996-ban a Madách Színház társulata egyhangúan neki ítélte a legjobb epizodistának járó elismerést, a Vándor Pufi-díjat. Nem sokkal halála előtt a feltörekvő nemzedék meghatározó alakjaival – Udvaros Dorottyával, Gáspár Sándorral, Bán Jánossal – eljátszhatta Grunwalsky Ferenc Visszatérés (1998) című filmjének egyik fontos szerepét. A bemutatót már nem érte meg, 1999. január 9-én érte a halál.
Felhasznált forrás:
filmkultura.hu
