A Vaslady című életrajzi film sokakat meglepett, a sokak ellenszenvét kiváltó Margaret Thatcher, az Egyesült királyság első és eddig egyetlen női miniszterelnöke egy meghitt és meglepő oldaláról ismerhettük meg. Interjú a Vaslady rendezőjével, Phyllida Lloyddal.
A 20. század egy legismertebb és legbefolyásosabb asszonya a semmiből érkezett és szétzúzott minden nemi és osztálybéli előítéletet egy olyan világban, ahol az érkezéséig kizárólag férfiak uralkodnak. Az egyszer biztos, hogy a brit miniszterelnök Margaret Thatchert eljátszani nem kis feladat. Bárki nem is lenne rá képes, hogy úgy jelenjen meg a vásznon, és úgy játsszon, hogy elfelejtsem: ja, ez Meryl Streep.
Hogyan született meg a film ötlete?
Két éve kezdődött, amikor a Pathé elküldte nekem Abi Morgan forgatókönyvét. Az első gondolatom ez volt: Margaret Thatcher az ország legjelentősebb női vezetője I. Erzsébet királynő óta. Szenvedélyesen érdekel I. Erzsébet, rendeztem róla egy filmet és egy színdarabot is, ez lett a kapcsolódási pont. Tetszett, hogy a forgatókönyv nem hagyományos életrajz, ugyanis ez a műfaj elég trükkös, nem könnyű úgy megírni, hogy ne tények gyűjteménye legyen. De ez másnak tűnt. Briliánsan volt megírva, főleg az idős Margaret figurája, akinek jelenlegi világát Abi saját képzeletével teremtette meg.
Hogyan kapcsolódik a film a jelenhez?
A Vaslady részben napjainkban játszódik. Azokban a napokban, amikor Margaret Thatcher hosszú idő után úgy dönt, megszabadul néhai férje, a 2003-ban elhunyt Denis ruháitól. Fontos nap ez számára, és miközben a ruhákat válogatja, megrohanják a múltbeli emlékek. Ez a történet az elengedésről szól, az elfogadásról és lemondásról.
Margaret Thatcher megítélése igen vegyes. Hogyan befolyásolta ez a történet elmesélését?
Azonnal láttam, hogy ez nem egy politikai film, inkább Shakespear-i történet: egy nagyformátumú vezető története, aki egyszerre tiszteletet parancsoló és hibákkal teli minden értelemben. A hatalom története ez és az összeomlásé. Arról szól, hogy mi történik az emberrel, aki a tökéletességre törekszik a munkájában, aztán hirtelen be kell, hogy fejezze, amit csinál.
Másfelől ez egy univerzális történet, saját életünk tükre, hiszen ez történik velünk is, amikor karrierünk befejeződik, ha cselekvőképtelenné válunk, ha szembesülünk az öregkorral. Még ha a mi életünk nem olyan nagyívű, fontos, és a nyilvánosság előtt zajló, mint az övé; mindannyian tudjuk, mit jelent a párkapcsolat, a család, az elengedés, a gyász, és hogy szükségünk van támogatásra a szükség pillanataiban.
Óriási forrásanyag állt rendelkezésére. Hogyan döntötte el, mely pillanatokra fókuszál a filmben?
Rengeteg írott és vizuális anyag állt rendelkezésünkre, ezen felül számos politikus és civil kollégával találkoztunk, valamint összegyűjtöttünk hatalmas mennyiségű tényt, vélemény és információt Thatcherrel kapcsolatban. Majd Abi kiválasztotta azokat a fontos incidenseket, amelyek pályája drámai ívét alkották. Kicsit úgy, mintha egy Margaret Thatcherre komponált szimfóniát látnánk.
Először a fiatalkori küzdelmét látjuk a hatalomért, és a váratlan győzelmet. Férfi kollégáitól eltérően őt nem abban a hitben nevelték fel, hogy egy nap miniszterelnök lesz. A kollégáinak, akik hittek benne, valósággal győzködniük kellett, hogy lépjen elő, amikor az állás megüresedett. Aztán láthatjuk a hullámvasutat, ahogy próbálja csatarendbe állítani és irányítani a párt tagjait, akik megrettentek a reformtól; ahogy teljesen egyedül áll a lövészárokban. Később a filmben látjuk a Falkland-szigetekért folytatott háború idején is, és utána győzedelmesen, globális sztárrá válva. Ezt valódi tragédia követi, amikor zuhanni kezd – ahogy ő látja, társai árulása miatt. Ezt a filmet az különbözteti meg más életrajzi filmektől, hogy az egész történet az ő szempontjából van elmesélve. Ez az ő verziója, nincs más perspektíva.
Hogyan egyensúlyozott a tényszerűség és a drámai hatás iránti igény között?
Amikor valami olyat mutatunk, ami nem történt meg, az azért van, hogy megvilágítsuk a történetet. De a néző számára világossá tesszük, hogy az a forgatókönyvíró képzeletének szüleménye.
Mitől erős a forgatókönyv?
Abi forgatókönyve elég radikális írás, amelynek szépsége a részleteiben rejlik. Az emlékezésről szól, és arról, hogy az emlékeinket gyakran egy apróság, egy hang, vagy illat idézi elő.
Az előkészületek és anyaggyűjtés során megváltozott a véleménye Thatcher asszonnyal kapcsolatban?
Van valami mélyen megindító pártbeli elkülönülésében és a küzdelmében, ahogy vezető lett, és átvett Ted Heath-től egy olyan kabinetet, melynek tagjai mind kiváltságosak voltak. Egyik kollégája szerint sokkal inkább alsó-középosztálybeli volta miatt tekintettek rá kívülállóként, nem azért, mert nő.
Az egyik legélesebb és legfontosabb kép a forgatókönyvben a magányos nő alakja a férfiak tengerében. Érezzük a magányát, az elszigeteltségét. A miniszterelnöki állás amúgy is magányossá tesz, ehhez járult hozzá a társadalmi státusz és a nembeli eltérés.
Nem tudom, hogy a stábban bárkinek megváltozott volna a politikai nézete, de Margaret Thatcher életében és pályájában sok olyan vonás és pillanat volt, amely mindannyiunkat megmozgatott. Az egyik ilyen a cinizmus teljes hiánya. Ami pedig megkülönbözteti a mai politikusoktól, akiknek fókuszcsoportokra kell figyelnie, meg a közvélemény-kutatásokra, hogy ő sosem kérdezte meg az interjúi előtt, mi a párt álláspontja, hogyan kéne éreznie valamivel kapcsolatban. Ösztönös politikus volt, tudta, mit érez, és ez elég volt.
Amikor Thatcher visszatekint a filmben azon tűnődve, vajon számít-e, amit tett, úgy érezzük, hajlandó volt megfizetni a népszerűtlenség árát a jövő generációért. Érezte, hogy súlyos ára lesz, és lesznek kárvallottjai az intézkedéseinek, de a későbbi generációk meg fogják köszönni neki. És persze ott a nagy kérdés élete végéhez közeledve, hogy el fogják-e felejteni. Mindenki szembesül ezzel, aki próbált valami fontosat cselekedni.
Hogyan került Meryl Streep a képbe?
Már alig vártam, hogy a Mamma Mia! után másodszor is együtt dolgozzunk, mégis, amikor a Pathé feltette a kérdést, hogy mi lenne, ha ő alakítaná a címszerepet, egy pillanatra meg kellett állnom. Azt gondoltam, „egek, már maga a film is provokáció, az amerikai Meryl Streepnek adni a főszerepet lenne a következő. Mi lesz az angolok reakciója erre?” Ugyanis azt tudtam, hogy egy szupersztárnak kell eljátszania Thatchert, hiszen ő maga is az volt. Különleges karizmával rendelkezett, és bárkit levett a lábáról. Viszont kissé barátságtalan volt a szerep, ezért fontosnak éreztem, hogy a színész, aki játssza, rendelkezzen a szükséges melegséggel.
Ez hónapokkal azelőtt volt, hogy a forgatókönyv végleges változata elkészült. Írtam Merylnek, ő elhívott magához, így elmentem hozzá New Yorkba beszélgetni. A szerep óriási kihívást jelentett. Volt egy pont, amikor komolyan azt gondoltuk, hogy három színésznőnek kéne eljátszani a szerepet, mert csaknem 40 évet ugrunk az történetben. Aztán elvállalta az időskori Thatcher szerepét is.
Hogyan készültek az idős Margaret megformálására?
Meryl jóval túlhaladt a megszemélyesítésen, elképzelte magát öreg hölgyként, teljesen átélte belülről a figurát. Három órába telt, míg elkészült a sminkje és a haja, és persze Buddhaként kellett ülnie az idő alatt. De mivel őrült lelkesedés van benne a munkája iránt, állandóan fel volt töltve a Thatcher-akkumulátora, és mindig készen állt. Pedig úgy vélem, ez pályájának legnehezebb szerepei közé tartozik. Elvállalni ezt a szerepet, ráadásul Angliában óriási kihívás, melyben ott a hatalmas bukás lehetősége.
Az első nap nekem is nagyon nehéz volt. Én ugyan brit vagyok és ismerem a színészeket, mégis, a szívem majdnem kiugrott. Elképzeltem, mit érezhetett ő, amikor belépett az Alsóház díszletébe, ahol 350 férfi bámult rá. De csodálatosan hamar zsebre tett mindenkit. Egy leejtett gombostűt hallani lehetett volna, amikor elsétált mellettük.
Sok egyéb ok mellett azért ilyen látványos Meryl átalakulása, amellett persze, hogy zseniális színésznő, mert ő maga is kívülálló Angliában, csakúgy, mint Margaret Thatcher a Konzervatív Pártban. Mindkettejüknek kőkeményen meg kellett dolgozniuk azért, amit elértek. Mint ahogy azt a nőknek általában, tízszer annyit kell tenniük a túlélésért, és nem engedhetnek meg olyan hibákat, amiket férfi kollégáik simán megúsznak, mert nem kapnak második esélyt.
Merylnek ki kellett dolgoznia az akcentusát, és felkészülnie az alakításra nap mint nap, éppolyan energiával, ahogy Margaret Thatchernek fel kellett készülnie, ki kellett dolgoznia saját hangját, saját beszédstílusát, beszédtempóját. Az a feszültség, ami Merylben érezhető, tükrözi azt, ami Margaretben lehetett. Ha brit színésznőt választottunk volna, talán nagyobb nyugalom lett volna a teremben, nem ez a nagy feszültség Margaret és a kormánya között.
A film nagy érdeklődést kelt politikai körökben, mint ahogy az is, hogy ki játszik kit, és hogyan jelenítik meg az egyes politikusokat. Richard E. Grant szerint könnyű volt elfogadni a felkérést, mert a filmben minden egyértelműen Margaret perspektívájából látszik.
Egy dolgot biztosan furcsának tartanak majd a nézők: nincsenek más nők a filmben. Tudjuk persze, hogy volt még néhány női képviselő, de Margaret úgy érzi, ő az egyedüli. Az első perctől fogva, hogy a Parlamentbe érkezik, tudatában van annak, hogy ferdén néznek rá. Félelem van benne, hogy elveszíti a kontrollt felettük. Van egy jelenet, amikor a Buckingham Palotába tart, és egy kis csoport a kabinetből körülveszi, és számonkéri rajta, hogy óvatosabban is kivitelezhette volna politikáját. Ebben a jelenetben Michael Heseltine a teremben köröz, és van valami a tekintetében, amitől veszélyesnek tűnik. Mint egy ragadozó, aki az ő bukására vár. Legalábbis Margaret így látja, ahogy visszaemlékezik. Hangsúlyozom ismét, ez teljes egészében a mi képzeletünk szüleménye, hogy milyen érzés lehetett számára, nem okvetlenül így történt.
Az archív felvételek használata növeli a feszültséget a filmben. Ez volt a terv?
Azt szokták mondani, hogy egy film háromszor készül el. A forgatókönyv fejlesztésekor, a forgatáson, és a vágóasztalon. Bár a forgatókönyv briliáns volt, mindannyian egyetértettünk abban, hogy a vágás adja majd meg a végső szerkezetet. Az ismeretlen részt adták az archív anyagok. Justine Wright vágó és én nem tudtuk pontosan, mennyit tudunk a forgatott anyag közé beemelni, viszont én nem akartam szemcsés, kézikamerás, archívra hajazó felvételeket. Aztán a fiatal tesztközönség, akiknek megmutattuk a filmet, és akik nem éltek még ebben az időszakban, le voltak nyűgözve. Főként a civil megmozdulásokat látva, ami mostanában megismétlődött az Egyesült Királyságban. Szóval az archív anyagok valódi momentumokkal gazdagították és energiával töltötték fel a privát eseményeket, Margaret életének pillanatait.
A filmben látható szerelmi szál meglepheti a közönséget…
Ez adja a történet egyetemességét. Arról szól, hogyan engedjük el szeretteinket. Denis arra emlékezteti Margaretet, hogy az életében számos dolgot teljesen egyedül ért el. Így a film vége felé, amikor fél elengedni férje emlékét, ő biztosítja, hogy nem kell aggódnia, mert tudja, hogyan kell egyedül élni, és minden rendben lesz vele. Képes lesz szembeszállni a félelmeivel, és Denis szelleme nélkül is képes tovább élni. Csodálatos szerelmi történet ez, amivel könnyű azonosulni, ha elveszítünk valakit és visszagondolunk: eléggé figyeltem rá? Megbecsültem? Persze addigra már késő, és ez az igazán megrendítő a történetben.
Forrás: Budapest Film
