„Szerintem ez a világ legnehezebb és legnagyszerűbb műfaja, éppen amiatt, amitől jó, és amitől annyira kevesen tudnak igazán kiváló krimiíróvá válni” – vallja Kovács Noémi krimiíró, akivel írókról, regényekről és krimiszínházról beszélgettünk.
Kovács Noémi számára nem ismeretlen a körömrágta izgalom, a bűnügyi helyszínek valósága és a hitelesség ábrázolása. Neve nem ismeretlen a hazai médiában, dolgozott szerkesztő-riporterként, műsorvezetőként és adásrendezőként több hazai tévécsatornánál, főmunkatársa volt többek között a “Tetthely” című bűnügyi magazinnak. Jelenleg a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola tanára, és a Sikeradó Multimédia tulajdonos-főszerkesztője.
Követendő példa mindenki számára, ahogy megtalálta saját útját, és saját stílusát. Első regénye is valós hazai bűnügyeken alapszik, létező karaktereket idéz meg, nem mellesleg páratlanul fordulatos krimi, tele kulisszatitkokkal a kriminalisztika világából. „A krimiben nem írhatunk le butaságokat arról, mekkora nyomot hagy egy 9-es parabellum, ha másfél méterre áll a gyilkos az áldozattól. Egy komolyabb hiba és kilóg a lóláb. Hiteltelen lesz az egész” – árulta el a Culturának az írónő, aki már a második regényén dolgozik, miközben egy nagyszerű és szórakoztató játékot, az Interaktív Krimiszínházat szervezi a bűnügyek kedvelőinek.
A nyáron az Athenaeum új sorozatot indított, magyar szerzők krimijeit tálalja a műfaj rajongóinak. Hogy került a Lélekölő című bűnügyi regényed a kiadó látóterébe?
Villámgyorsan történt az egész. A kéziratot februárban küldtem el Huszti Gergely szerkesztőnek. Nem telt el két hét, már egy kávézóban ültünk és a szövegről, karakterekről beszélgettünk. Márciusban szerződést kaptam az Athenaeumtól.
Irodalmárok között időről időre felvetődik a kérdés: irodalom-e a krimi? Szerinted mi voltaképp a krimi?
Nem tartom szépirodalomnak, ezért aztán nem is nagyon tudom hová tenni azokat a kritikusokat, akik egy krimitől a szépirodalmi szöveget várják, és ha nem azt kapják, sikítanak. Ettől függetlenül csodálom, ha szabad így neveznem őket, azokat a kollégákat, akik szépíróként közelítenek a műfajhoz. Az én olvasói tapasztalatom viszont az, hogy aki a krimiket szereti, azt zavarják a lenyűgözően szép, vagy egyedi nyelvtani megoldások, mert elvonhatják a figyelmet a lényegről. Nincs rosszabb annál, mint amikor annyira fáradt vagy, hogy vissza kell lapoznod a fejezet elejére, mert nem csak a történetre kell koncentrálnod, hanem arra is, balról jobbra hullik-e az elsárgult fallevél és milyen színű is a pocsolya. Egy krimiben ugyanis sohasem lehet tudni, hol bújik el egy nyom, mi lesz igazán fontos. Ha sok a sallang, nehezebb kiszűrni a lényeget.
Hogy látod, mitől jó egy krimi?
Szerintem ez a világ legnehezebb és legnagyszerűbb műfaja, éppen amiatt, amitől jó, és amitől annyira kevesen tudnak igazán kiváló krimiíróvá válni. Egy jó krimiben nincsenek elvarratlan szálak, nincs logikai bukfenc, alig van olyan pillanat, ami nem tudatosan megtervezett. Egy lányregény íratja magát. Az író leül és begépeli azt, ami eszébe jut. Persze most sarkítottam. Tisztában vagyok vele, hogy egy női regény írása közben is tudni kell, hová futnak a szálak, de egy szerelmi történetben azért mégsem kell mindent szakértőkkel alátámasztani. A krimiben nem írhatunk le butaságokat arról, mekkora nyomot hagy egy 9-es parabellum, ha másfél méterre áll a gyilkos az áldozattól. Egy komolyabb hiba és kilóg a lóláb. Hiteltelen lesz az egész.
Noha a kriminológiára szakosodott újságíróként közel álltál mindig a „tűzhöz”, krimiszerzőként újoncnak tekinthetünk. Mi indította el Peter Page történetét?
Gyermekkorom óta szeretem a krimiket, ráadásul egy televíziós magazin főszerkesztőjeként sok bűncselekményt követtem végig, sok nyomozást láttam. Peter Page ebben az időszakban bukkant fel a fejemben, de akkor született meg, amikor megismerkedtem a hús-vér közéleti személyiséggel és megláttam benne a nyomozó első igazi ellenfelét, a gyilkos karakterét.
Minden Edgar Allan Poe-val kezdődött, majd jöttek a klasszikusok, Doyle, Hammett, Simenon és Christie, hogy őket kövessék a modern krimiírók. A Lélekölő melyik szerzőt, illetve vonalat követi?
Az angolszáz krimik hatottak rám a legjobban. Ismerem Doyle-t és Christie-t, és nem csak a tévéből. Tisztelem a belga Simenont, olvasom a skandinávokat is, de nem az én világom. Az amerikai David Baldacci, Scott Turow és Michael Connelly viszont annál inkább. Nálam ők a szentháromság.
Ezt figyelembe véve, ki a kedvenc krimiíród?
Egyértelműen Connelly. Egyszerűen csodálom. Lélegzetelállító tehetséggel áldotta meg a sors. Most, a második regényem írásának szabad pillanataiban azzal szórakoztatom magamat, hogy az egész életművét elolvasom. Minden könyvét időrendben, egymás után veszem le a polcról és nem tudok vele betelni. Látom a karakterek és az író fejlődését, látom, ahogy csavarja a szálakat, ahogy minden részletre figyel, tanulok tőle, formál, alakít engem.
Az érdeklődési körödből persze gondolhatjuk, miért egy bűnügyi regény írása, de valójában miért pont krimi?
Ez az egyetlen, ami kikapcsol, szórakoztat, mert gondolkodtat. Egy jó krimiben csak annyi magánéleti szál van, amennyi kell bele. Ebből talán kiderült, hogy sosem tudtam, mit esznek az olvasók a csetlő-botló nőkről szóló, szerelmes regényeken. A szépirodalmat szeretem olvasni, de ahhoz idő és hangulat kell, amiből egyre kevesebb van, legalábbis nekem.
Gondoltál rá, hogy más műfajban is kipróbáld magad?
Gimnazista koromban abból „tartottam el” magamat, hogy egyperceseket írtam, pedig azt sem tudtam, mi az. Rövid novellákat küldtem irodalmi pályázatokra és kerestem velük. A legnagyobb siker az volt, amikor az egyikkel 10.000 forintot zsebeltem be, ami akkoriban azért szép pénznek számított. Rögtön meg is hívtam a barátaimat egy pizza-partira és szépen elvertük az egészet. Ma már tudom, hogy ez egy kényes műfaj és nem az én világom.
A változó világgal az értékek, az érdeklődési körök és az anyagi hátterek is változnak. Az emberek nem olvasnak annyit. Persze mindig vannak és lesznek olvasók, akik fogékonyak, de azt látni, hogy szomorú a helyzet. Miért érdemes elkezdeni írni egy bűnügyi regényt?
Mert most jött el a magyar bűnügyi regény ideje. A tévé is tele van helyszínelőkkel, mert az élet nyomorúságos és küzdelmes. Az embereknek nincs pénzük, nincs életük, hiteltartozásuk, problémáik vannak. Azt tapasztalom, hogy ez a műfaj az egyetlen, ami elégtételt szolgáltathat mindenért és kikapcsol a mindennapi gondok forgatagából. Az Interaktív Krimiszínházat is azért indítottam el, mert azt vettem észre, hogy lenne rá igény.
Miben más a Lélekölő, mint az előtte megjelent magyar krimik?
A Lélekölő nálunk, köztünk, 2013-ban, Budapest játszódik. Szép, fiatal lányokra vadászik a normafás gyilkos, megbecsteleníti és megöli az áldozatait. A nyomok hamar egy irányba vezetnek, de a szőke, amerikai-magyar nyomozó, Peter Page megérzésből új irányt ad a nyomozásnak. Segítőivel hamarosan egy szövevényes és gyilkos csavarokkal bonyolított hajszában találják magukat…
Szeretném hinni, hogy Peter Page az első igazi nyomozó, aki sztárrá tud válni itthon és határainkon túl is. Valahol, valaki egyszer azt nyilatkozta, azért nincs magyar krimi, mert senki nem válhat hiteles nyomozóvá itthon, olyanná, akit megszeretnek az emberek, mert ehhez külföldinek kell lennie. Bár Page félig amerikai, azért a miénk, Budapesten nyomoz és bízom benne, hogy igenis hiteles.
A Lélekölő ízig-vérig a jelenben és Magyarországon játszódik, fel is használod a Budapesten található helységeket, épületeket, gondolkodtál már azon, hogy milyen lett volna a történet esetleg Londonban vagy akár New Yorkban?
Erről legfeljebb gondolataim lehetnek és olvasmányélményeim. New Yorkot egyelőre csak filmekből ismerem, és bár Londonban már sokszor jártam, sőt, 12 éves koromban Oxfordban laktam, tíz éve a Magyar Televíziót a Szigetországból tudósítottam, mégsem állítanám, hogy hiteles lenne az, amit elképzelek. Ha a BBC bűnügyi riportere lettem volna, Peter Page Londonban nyomozna.
És ha már helyszín, az Interaktív Krimiszínházzal valóban áthelyezted egy másik helyszínre és térbe a krimit.
Az Olvasás éjszakájával kapcsolatban engem kértek fel arra, hogy legyek az Athenaeum Kiadó arca azzal, hogy kitalálok valamit. Egy Agatha Christie-s, több gyanúsítottas nyomozást raktam össze. Úgy nyolcvanan játszottak velem, végigröhögték az egészet. Akkor sikere volt, hogy arra gondoltunk, ezt komolyan kellene venni, mert meg lehet vele tölteni egy nézőteret.
A bűnügyekkel foglalkozó sztorikat nemcsak olvasni, játszani is szeretik az emberek. Milyennek látod a fogadtatást?
Egyelőre tesztüzemmódban van a műfaj, de jók a kilátásai. Akit érdekel, hogyan lehet ötvözni az interaktivitást a színházzal és a nyomozással, nézzen be hozzám november 29-én 19 órakor a Colombo Caféba és tesztelje le, megtalálná -e a gyilkost vagy én járok túl az eszén.
Kibelbeck Mara
