Ősszel sem hagy minket elálmosodni, és a naplementével együtt korábban aludni engedni a Magvető Kiadó – éjszakába nyúló olvasás várható, nem is akármilyen könyvekkel feltöltekezve.
Ulickaja elbeszélései, Rubin Szilárd élettörténete Keresztesi József által, Mariylinn Robinson regénye, Boldizsár Ildikó meséi, El Kazovszkij beszélgetései és Keresztury tárca-novellisztikái megmutatják nekünk a „lentet” és a fentet, a múltat és a jövőt.
Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
(Elbeszélések)
Csodák és hétköznapok
„A menyasszony fiatalka volt, apró termetű, a feje kissé nagy, mintha egy másik testhez tartozott volna, de ha jobban megnézte az ember, igazi szépségnek mutatkozott. Az arca azonban olyan élénk és mozgékony volt, az arckifejezése annyira változó – hol mosolygott, hol nevetett, hol énekelt –, hogy nehéz volt alaposabban szemügyre venni. Mihelyt elvégezte a zeneiskolát, és elhelyezkedett első munkahelyén, a Rozsgyesztvenszkij-székesegyházban, egy távoli moszkvai elővárosban, ahol már egy évvel korábban is énekelt ingyen a bal oldali karzaton, mintegy gyakorlatképpen, azonnal hozzá is ment feleségül egy karénekeshez.
Amikor eskették őket, a helybéli öregasszonyok.”
Az Európa-szerte népszerű orosz írónő nem tesz mást A mi Urunk népében, csak mesél és mesél a végtelenségig, megunhatatlanul. Mindenről és mindenkiről van egy jó története: legyen szó önbizalom híján álló vagy bármit eltűrő nőkről, az apaság rejtelmeiről, őrangyalokról. Különösen érzékeny a csodákra, a kivételes eseményekre, ám ezeket is – például egy némának hitt gyerek szavait, az állatoknak tartott szentmisét vagy a beteljesülni látszó jóslatokat – úgy tárja elénk, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól beszélne. Hiszen amennyire a különleges jelenségekben, legalább annyira otthon van a hétköznapokban. Novellaformában is könnyedén, finoman mutat be szépet és rútat, egy- egy összetettebb szereplőt vagy bonyolultabb szituációt. Nem meglepő ez, hiszen írói érzékenységét a nagy orosz realistáktól örökölte. Rendkívül sokat tud a legfontosabb dolgokról: szerelemről, boldogságról, hitről és halálról. Mindezek mögött pedig nagy-nagy bölcsesség áll: kerülni minden szélsőséget, elfogadni egymást, felülvizsgálni az előítéleteinket az emberben mélyen megbúvó belső hang és az igazságérzet nevében.
Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe, Fordította: Goretity József, Oldalszám: 380
Keresztesi József: Rubin Szilárd – Pályarajz
Kalandozás egy nagy író műhelyében
Rubin Szilárd (1927-2010) két regényével, a szívbemarkoló Csirkejátékkal és a sejtelmes Római Egyessel lett a mai magyar irodalom egyik legeredetibb szerzője. A kevés mű azonban megannyi titkot rejt magában. Rubin saját életének történéseit, kudarcait és találkozásait használta föl regényei anyagául, így belőlük a titkait konokul őrző, azokat mégis makacsul elbeszélő szerző árnyékképe rajzolódik ki.
Keresztesi József izgalmas pályarajzában megelevenedik Rubin élete és regényeinek a világa is. Az esszékből megismerhetjük Rubin pályakezdésének körülményeit az ötvenes években, a Csirkejáték keletkezés- és fogadtatástörténetét, majd annak újraírását, különleges barátságát Pilinszkyvel, a Római Egyes kulisszatitkait, a töredékben fennmaradt művek nyitott kérdéseit, a hagyatékból megjelent Aprószentek titoklabirintusát, Rubin folyamatos újrafelfedezésének stációit, és végül megpillantjuk a magányos írót, az alkatával és az írással, a megszólalással és a hallgatással dacosan küzdő örök árva, Rubin Szilárd arcát is.
Rubin Szilárd 1927-ben született, Budapesten. Tízéves volt, amikor édesanyját eltemették. Később az apja is és az egész családja meghalt, erőszakos halállal. Első regénye, a Csirkejáték 1963-ban jelent meg.
Gondos Ernő – a Csirkejáték egyik korabeli marxista kritikusa – így értékelte a művet: „De milyen is ennek a könyvnek a történelemszemlélete? És egyáltalán: milyen ennek a műnek a mentalitása? Nem szocialista. Ez kitűnik a hős viselkedésének korlátozott kritikájából is. Ám a mentalitás nem is antiszocialista. Rubin számára a megelőző évtizedek történelmi változásai egy számára idegen szükségszerűség megvalósulásának tűnnek.”A kritikus zavara érthető, a regény nem volt a korízlés hív tükre, ugyanakkor a nagy kortársak, Pilinszky és Szentkuthy azonnal felfigyeltek rá, utóbbi „igazi modern, mai Werther”-nek titulálta; és azután később is hatott irodalmunkra. 1997-ben Esterházy Péter írt róla figyelmes és rajongó visszaemlékezést, méltatást. 2010. április 14-én hunyt el tapolcai otthonában, hosszas betegség után.
Keresztesi József: Rubin Szilárd – Pályarajz, Megjelenés: 2012, Oldalszám: 288
Boldizsár Ildikó: Mesék testvérekről testvéreknek
Testvérmeséink egyik legszebb jelenete az, amikor a testvérek a búcsúzásnál jelet tesznek egy életfára, s megegyeznek abban, hogy egymás életéről, egészségéről, a másik sorsának alakulásáról ebből a jelből szereznek majd tudomást: ha a jel véres lesz vagy elszárad, az azt jelenti, hogy a másikkal baj történt, sőt az élete is kockán forog. A változást megpillantó hős gondolkodás nélkül útnak indul, hogy megmentse bajba jutott testvérét, ami sok viszontagság árán sikerül is neki. A mese törvénye azt állítja, hogy a testvérek semmilyen körülmények között nem hagyhatják cserben egymást, s még akkor is útnak kell indulniuk a másik megmentéséért, ha előtte évekig nem találkoztak egymással, netán mindenféle látható kapcsolat megszakadt közöttük.
Az ember életében ideális esetben a testvérkapcsolat a leghosszabb időtartamú kapcsolat, több időt van együtt a testvérével, mint a szüleivel, még ha ez nem is egy térben való tartózkodást jelent. A testvérkapcsolatok általában mégsem felhőtlenek, s erről árulkodnak azok a szókapcsolataink is, amelyek a testvérek között megjelenő konfliktusokra utalnak: testvérféltékenység, testvérbosszú, testvérviszály, testvérharc, testvérgyilkosság. A testvérekről szóló mesék világosan megmutatják, hogy a testvérek között feltámadó irigység és a féltékenység átalakítja a testet és a lelket, megvadítja, eldurvítja azt, aki testvérében látja saját sorsának megrontóját. Kötetünk meséi abban segítenek, hogy a jó testvérkapcsolatok még jobbá váljanak, azok pedig, akik rossz testvérkapcsolatban élnek, felismerjék azt a bizonyos jelet az életfán, s tudják, mit kell tenniük.
Boldizsár Ildikó 1963-ban született Dunaújvárosban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem esztétika–magyar–népművelés szakán végzett 1986-ban. Az egyetem után hét évig szerkesztőként dolgozott az Országos Széchényi Könyvtár Új Könyvek Szerkesztőségében. 1993–1996 között a Pesti Szalon Könyvkiadóban volt felelős szerkesztő. 1999–2003 között a Nemzeti Tankönyvkiadó Társadalomtudományi Szerkesztőségét vezette főszerkesztőként, majd 2008 januárjáig a Magvető Kiadóban volt főszerkesztő. Jelenleg művészetterapeutaként dolgozik.
1987 és 1993 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében volt mesekutató ösztöndíjas, a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsától 1999-ben kapta meg a néprajztudomány kandidátusa címet.
Boldizsár Ildikó: Mesék testvérekről testvéreknek, Megjelenés: 2012, Oldalszám: 336
Keresztury Tibor: A készlet erejéig
„Ilyenre sikerült a haza.”
Ez a könyv a megfigyelő élettörténetén átszűrt látlelet egy korszakról, s annak hőseiről. A hatvanas évektől máig tartó, egybefüggő alkonyati órán permanens dráma zajlik az összes létező színhelyen, ám mintha a szereplőket vígjátékhoz toborozták volna: mindegyik dől-borul, szorong vagy szórakozik. Így aztán minduntalan abszurd komédiába fordul a tragédia – hol a jeges rémülettől, hol a csillapíthatatlan röhögéstől szorul össze olvasás közben a torok.
Keresztury összetéveszthetetlen hangú tárca-novellisztikája sokat tud a lentről és a fentről: az alámerülésről és a felemelkedésről, a vereség mibenlétéről, a lélek finomszerkezetéről, a metsző irónia erejéről. Gyűjteményes könyve erős személyes hitelű, önkínzóan kíméletlen, mégis megejtően bensőséges leltár arról, hogy akkor most voltaképpen hányadán is állunk, miben bízhatunk.
A kötet a korábbi, ma már hozzáférhetetlen könyvek anyagának legjavát tartalmazza, s az azóta keletkezett szövegekből is válogatást nyújt.
Keresztury Tibor 1962-ben született Debrecenben. 1986 óta az Alföld szerkesztője, 2000 óta a Magyar Narancs munkatársa, 2002 óta a Litera főszerkesztője, a Magvető Kiadó Szép versek antológiájának szerkesztője. 2006. március 1-től a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet igazgatója.
Keresztury Tibor: A készlet erejéig, Oldalszám: 400
Marilynne Robinson: Gilead
Az apák: tékozló fiúk
Látszólag az amerikai boldog ember regénye, valójában a boldogság kereséséé.
John Ames – egy képzeletbeli, ám biblikus amerikai kisváros, Gilead városának lelkésze – 1957-ben, hetvenhét évesen visszatekint a saját és az ősei életére, hogy a testamentumát hátrahagyhassa hét éves fiának. Ennek a megrázó, meditatív, személyes és istenkereső számvetésnek a dokumentuma Marilynne Robinson regénye.
Apák és fiúk egymásba kapcsolódó történetei a folytonos egymásrautaltság és a kölcsönös meg nem értettség láncolataként bontakoznak ki előttünk. Az apák tékozló fiúk is egyben. John Ames történetében a családtagok és a barátok történetei épp úgy a világ megértésére lehetőséget adó példázatok, ahogy a teológiai eszmefuttatások is a legszemélyesebb kérdésekre keresik a válaszokat. Egy első látásra harmonikus világ fájdalmas töréspontjai tűnnek fel, hogy a hétköznapi drámák mögött újra megmutatkozzon a megnyugvás lehetősége.
Visszafogottságában is feltűnő könyv a Gilead, amely nem csak gyönyörködteti olvasóját, de szinte észrevehetetlen következetességgel készteti őt is számvetésre.
Nick Hornby a Vájtfülűek brancsa című művében őszintén rajongva, átütő szeretettel írt a Pulitzer-díjat is nyert Robinsonról és a Gileadről.
Marilynne Robinson: Gilead, Fordította: Pásztor Péter
Látáscsapda – Beszélgetések El Kazovszkijjal
„Valakire nézve mindig veszélyesek vagyunk”
Azt látjuk-e, ami van, vagy azt, amit látni szeretnénk? Ha egy műalkotásra tekintünk, mennyiben határozza meg látásunkat a végtelenül sok kulturális beidegződés, mélyen gyökerező előítélet, felszínes pletyka? Fontos-e, hogy a képet megfestő művész kicsoda? Többek között ezek az egyszerű, mégis nehezen megválaszolható kérdések térnek vissza a Látáscsapda szövegeiben, kérdező és kérdezett egyaránt makacsul keresik rá a választ.
El Kazovszkij, a 2008-ban elhunyt képzőművész életművét dolgozza fel a könyv, méghozzá a személyiségéhez legjobban illő formában: beszélgetéseken keresztül. A közel három évtizednyi idő alatt készült huszonkét interjú és riport vezeti be az olvasót, egyre mélyebbre merülve ebbe a zseniális, egyszerre fájdalmas és gyönyörű világba. Mindegyik szövegből kiderül, hogy ez a világ már a kezdetektől teljesen koherens, s hogy mindenkit megigézett, aki csak a közelébe került. Végigolvasva a könyvet magunk is érezzük ezt a delejes erőt, mintha mi is szemtől-szemben találkoztunk volna El Kazovszkijjal.
A beszélgetéseken kívül közöljük két saját szövegét is, melyek érdekes dokumentumok, valamit Földényi F. László gyönyörű búcsúztatóját. A sokfelé ágazó utalások megértését pedig gazdag jegyzetapparátus segíti.
