„Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen még előtte az egész élet, és ettől meg kell bolondulni.” Tar Sándor író belülről látta a társadalom peremére szorultak életét, szívszorítóan, zavarba ejtő pontossággal írta meg a „kisemberek” életét.
„A mi utcánk, ó be szép / itt-ott sápadt kis lámpa ég / Lehet másutt több fénysugár, / A mi hű szívünk mégis visszajár.” – Zsüti, azaz G. Dénes György és Harsányi Béla slágere évtizedekkel ezelőtt szinte naponta felhangzott a rádióban, családi idillt, otthonosságot, szabad választási lehetőséget éreztetve.
Tar Sándor belülről látta a társadalom peremére szorultak életét, szívszorítóan, zavarba ejtő pontossággal írta meg a napszámosok és a gyári munkások megalázott életét. A debreceni író azok közül való volt, akiknek életét megírta: dolgozott gyárban, küzdött a létfenntartásért, s a kishegyesi kocsmába nem anyagot gyűjteni járt, megfigyelni a törzsvendégeket, hanem az volt az élettere. Többször volt elvonókúrán, öngyilkossági kísérletei miatt pszichiátrián is kezelték, zsarolással beszervezték III/III-as ügynöknek, megfenyegették, aztán a rendszerváltás után közreadták a jelentéseit és meghurcolták. Mindeközben a magyar novellát úgy újította meg, hogy egy szemernyi irodalmiaskodás vagy pózőrködés sem maradt szövegeiben
Az 1995-ös – és a Magvető Zsebkönyvtár sorozatában 2017-ben ismét megjelent – A mi utcánk című novellafüzér is olyasmivel kíván szembesíteni, amit szégyenlünk, de legtöbbször nem igazán akarunk tudomást venni, a legalacsonyabb társadalmi sorba szorult rétegekről. Írásainak helyszíne a munkásszállás, az üzem, a vasúti kupé, a „mi utcánk” kietlen és reménytelen vidéke. A szenvtelen, már-már aszketikusan szűkszavú, radikális nyelvezetű írótól mi sem áll távolabb, mint hogy tömegdallá tegye a hazugságot. Miközben néhány írásában szigorú és pontos sorain átdereng finom humora: „Ezeket? Isten? A saját képére?”
Tar épp az országos otthontalanság novellistája, e szétforgácsolt műben is. A vissza-visszatérő szereplőket felvonultató elbeszélések regényes szervezettségét majdhogy nem csupán az állandó helyszín biztosítja. Vida bácsi történetében például Debrecen vonzáskörzetének egy szegény településén fut a hivatalosan a Radnótiról elnevezett utca, de volt már Ságvári utca is, azonban a helyiek közbeszédében csak Görbe utca. A kétféle falusi utcanév eleve feszültségben áll egymással: költő, költőiesség, humánum felesel a hétköznapi, nyers, lét alatti viszonyokkal. Az író fenntartja figuráival a rá mindig jellemző szenvtelen szolidaritást, az olvasóból óhatatlanul is kiváltja a részvétet, rámutatva: mindenki felett eljár egyszer az idő.
Az elbeszélő a címbeli mi személyes névmás és a birtokos toldalék révén osztozik a nyomorúságos sorsban: „a mi utcánk” pillanatképeit beszéli el. Az írásokat olvasva, Korniss Péter zseniális, 1988-as A vendégmunkás című fotósorozata jut az eszembe. Hasonlóan takarékos, kíméletlen arc- és életképek perem-Magyarország szociografikus hitelű kordokumentumai, de a könyv széppróza a javából. A kis nyugdíjakat, segélyeket kézbesítő postás délelőtt már beszeszelt, akár eszméletlen is a mindenütt kínált rossz italtól. Majd holnap újra jön a nála maradt pénzzel. Ha már egy-két óra alatt kialudta magát, délután még napszámba jár. A tönkrement, megfáradt, örök részeggé rongyolódott lakosok utcájából el lehet ugyan jutni debreceni gimnáziumba is, mint száznyolcvan centis „kicsi lánynak”, a Béres lánynak, de ő huszonnégy éves korára minden rútságot ismer, „tulajdonképpen még előtte az egész élet és ettől meg kell bolondulni”. Az ember tehetetlenül olvas, és a ma is mindennapos problémákkal szembesül: az iskolázatlanság, a munkanélküliség és maga az unalom jelenik meg a sorokban: „Isznak, tekeregnek. Kártyáznak. Élnek az öregek nyakán, és várják a postást. A segélyt. A nyugdíjat. Mindegyik azt várja. Akkor aztán adjad neki. Fizetnek. Ki mennyivel tartozik. Ennek is, annak is.”
Tar nem mentegeti alakjait, a kor vétkeit és önhibáikat is „balladás” keretben sorolja. Az uralkodó epikai koráramoktól elütő rémületes realizmusa már-már szürreális és – az olvasó élményszerű döbbenetére – magasztos.
Tar Sándor: A mi utcánk, Magvető Kiadó, 2017
