Vajon miért döntünk úgy, hogy a békét háborúra cseréljük? Miért meggyőzőbb az erőszak és kegyetlenség, mint egy őszinte szó? Miért szükséges, hogy másoknak fájdalmat okozzunk, ahelyett, hogy sebeket gyógyítanánk?
Sajnos ezek a kérdések most is legalább annyira érvényesek, mint a középkorban, amikor még karddal, íjjal és buzogánnyal mutatták meg, hogy melyik fél éhesebb a hatalomra.
Régi dicsőségük
„Minden azon múlik, hová születsz. Angliából jöttem, de ha történetesen Franciaországba születek, most János király oldalán harcolnék, és akkor is azt hinném, hogy Isten velünk van. Én csak próbálom távol tartani magam a gonosztól. Talán túlontúl egyszerű szabály, de működik, s ha mégis gonoszságokat művelek, imádkozom, alamizsnát adok az egyháznak, majd úgy teszek, mintha ettől megtisztulna a lelkem.”
A szerző, Bernard Cornwell szerint a történelem során csupán a körülmények változnak meg, harcias, hatalomvágyó alaptermészetünk azonban nem. A sodronyinget persze makulátlan öltönyökre cseréltük, a nyílvesszőt okosodó telefonokra, a páncélozott lovakat pedig golyóálló limuzinok váltották fel. Hogy Cornwell bizonyítsa állítását, megkonstruálta számunkra papíralapú időgépét, amely elrepít minket abba a korba, amikor egy rosszul sikerült kacsintásért bárki máglyán találhatta magát, azzal a váddal, hogy az ördöggel cimborál.
Az biztos, hogy az 1356 című kalandregény főszereplője, a „fattyú” becenévre hallgató Thomas nem fél kacsintani, és habozás nélkül szembeszegül akár a legfőbb és legrettegettebb hatalommal is. Pimaszságáért az eretnekséget üldöző anyaszentegyház visszavonhatatlan pápai átokkal sújtja, ami akkortájt a legnagyobb büntetésnek számított. Thomas ezzel mit sem törődik, mert hiszi, hogy a szentek nem papi ruhában járnak, ezért félelmet nem ismerve űz gúnyt a kor hamis imádságaiból.
A kérdés csak az, hogy egy olyan ember, akiben szemernyi tisztelet sincs mások hite iránt, mégis miként érdemelheti ki a lovagi címet? Talán a király nem látja az ellene felsorakoztatott vádakat? Vagy csak nem akarja észrevenni? Hamarosan kiderül, hogy a lovagok nem becsülettel, hanem önös érdekekkel fényesítik páncéljukat, és ez alól Thomas sem kivétel. ő mégis tesz valamit, ami kiemeli a többiek közül. Valamit, amiről csak ő tud, senki más.
Cornwell demitizál: lerántja a leplet a lovagi korok túlszínezett valóságáról. Thomas személyében próbálja hitelesen megfesteni a valóságot, ami mellőz minden mesekönyvekben ismeretes hősi erényt és buzgalmat. A lovagi tornák talán ezért is válnak a történetben önmaguk paródiájává, büszke megmérettetések helyett egy korabeli divatbemutatóvá. Az effajta harci pózolást csupán a fogadási pénzek és az egyre növekvő hiúság indokolja, és hamar kiderül, hogy a háborúban mindez édeskevésnek bizonyul. Ez az oka annak is, hogy Cornwell a lovagokat túlzások nélkül ábrázolja, és olyan egyszerű emberként kezeli őket, akik egyaránt képesek a legmocskosabb bűnbeesésre és legtisztább megbánásra.
Thomas legfőbb erényeinek a józan eszét és a hűségét tartja, s ezekre szüksége is van, hogy megtalálja La Malice-t, az elátkozott kardot. Az évszázadok óta rejtegetett ereklye rozsdás külleme ellenére is a Szent Grál hírnevével vetekszik, és furcsa módon a keresztény világban – átok ide, átok oda – mindenki szeretné megkaparintani. A kutatás útvesztői Thomas számára is elkerülhetetlenek, és bár nem hisz a földöntúli csodák erejében, útja során mégis támogatja egy láthatatlan hatalom, ami megakadályozza, hogy életére törjön egy titokzatos rend, amelynek létezéséről mindenki hallgat. A hallgatásról a „zöld szemű szörnyetegként” emlegetett Calade atya gondoskodik, aki hatalmánál és módszereinél fogva bárkit képes szóra bírni. Fájdalmas, de igaz szóra.
Thomas – ahogy kell – csak a saját feje után megy, és ez oly elszánt lépésekre készteti, hogy azon még az ellenség is meglepődik. Csak egy dologgal nem számol a bátorkodás során, azzal, hogy neki is van veszítenivalója. A családja. A kérdés csak az, hogy mit választ? A szent küldetést, melynek szentségétől már gyerekkorában megfosztották, vagy szeretteit, akik bármelyik pillanatban az ellenség kezére kerülhetnek. Képes lesz rábízni magát arra, akiben még csak nem is hisz?
Ha pedig mindez nem lenne elég izgalmas, akkor feltárul előttünk a történelem rejtett színpada, ahol kicsi és nagy királyok gyermeki módon vetélkednek egymással. Királyok, akiknek jelleme olyan különböző, mint az általuk beszélt nyelvek, királyok, akiknek az álomképük közös. „A leghatalmasabbnak lenni!” – ez a törekvésük, és az emberi sorsok akár egy terepasztalon is eldőlhetnek, ahol nem számít, hány bábu hull a porba, hiszen a hatalom nemes eszméje igazol minden áldozatot. Cornwell mindezt meg is indokolja: „Az emberi élet megfizethető, a vereség azonban nem.” Így a korona számára bármilyen lépés megengedett, ami közelebb visz a győzelemhez, amelynek fokmérője az elfoglalt területek nagysága és az irgalomért könyörgők pénzesládája. Isten pedig majd megbocsát.
Cornwell kalandregénye nem csupán izgalmas, de még a műfaji határokat is kiszélesíti. Komoran, ám mégis derűvel érzékelteti a középkor nyers hangulatát, amelynek bemutatására szembeállítja egymással a csataterek barbár természetét és abszurd módon megjelenő vidámságát. Ennek eredményeképpen bölcs és életmentő stratégiák születnek az egyik oldalon, míg a másikon fájdalmasan dőlnek meg a taktikák. Ebbe a világba kalauzol minket Thomas, az erényektől száműzött lovag, aki felfedi a háborúk nagy igazságát. Szerinte bizonyos helyzetekben még a túlerő sem számít, mert az egyszerű állati ösztönök bármekkora sereget képesek eltörölni, ha igaz hit áll mögöttük. Csupán azt kell megtanulni hozzá, hogy a futás nem feltétlenül a gyávasággal egyenlő, mint ahogy a támadás sem mindig józan ésszel és bátorsággal párosul. Annyi szent, hogy az 1356 elementáris erővel húz magába, és teszi próbára a jóról és rosszról alkotott elképzeléseinket.
Körmöczi-Kriván Péter
Könyvjelző
