Irodalmi szenzáció. Az ismeretlen Móricz. Lehet-e egy tollforgató művészről hiteles pályaképet festeni, ha csak részleteiben ismerjük életművét? – teszi fel a kérdést Urbán László irodalomtörténész.
Móricz Zsigmond: Asszonyokkal nem lehet vitázni. Lappangó írások – a cím sokatmondó, elgondolkodtató és figyelemhívó. A cím hangzatos, ám a kötet nem csak az asszonyokról szól. Ismerjük az író Móriczot, mint az Erdély-trilógia, a Rokonok, a Hét krajcár, a Légy jó mindhalálig, vagy az Árvácska íróját, ismerjük a publicista Móriczot, mint újságírót és a Nyugat szerkesztőjét, és naplóin keresztül ismerjük az asszonykedvelő Móriczot is. Ismerjük?
Móricz írásai több szempontból is figyelmet érdemelnek, és nem csak azért, mert ezek a művek valóban sokáig lappangtak. Először is, mert a kötetben szerepelnek aránylag nagyon korai művek is. Például Móricz kezdő írói volta ellenére 1903–1904 körül a fővárosi Magyar Szó napilapban egyetlen hónapban akár három tárcacikke is megjelenhetett; két tanulmánya és egy elbeszélése. Másodszor, a kezdő Móricz ekkor már olyan érett írással jelentkezett, mint például a Cigánypárbaj, melyben már itt-ott az „igazi” Móricz hangja is felcsendül. A Szépmíves Könyvek az Asszonyokkal nem lehet vitázni című kötetében olyan Móricz-művekkel ismerteti meg újra (vagy talán most először) az olvasókat, amelyek nem az iskolai tananyag kötelező irodalma. Nem mintha bármi bajom lenne a kötelező olvasmányokkal (sőt). Ám ezek a könnyen olvasható, az íróra jellemző sajátságos iróniával, humorral, erős kritikai és világszemlélettel átitatott írások jóval közelebb hozzák az olvasóhoz Móriczot, mint a szocializmus ideje alatt kialakított kötelező Móricz-olvasmánylisták. Novellák, cikkek, riportok, jegyzetek, útirajzok követik egymást, amelyekből árad, hogy egyre élesebb kritikai érzékkel és erősödő kétségbeeséssel érzékeli az országban végbemenő változásokat. 1933-ban, az Amerikai Magyar Népszavában megelent Magyarok című cikkében írja:
„Most már ebből mit kell következtetni? Azt, hogy megszűnt a magyarság?…
Dehogy is szűnt meg. Csak nem a ruha talán a nemzet? A faj?
A faj él, csak levetette a régi ruhát, mert szűk volt, és kényelmetlen és drága. Szép volt, de ez a szépség is terhes volt. Nem illett a mai életmódhoz és munkaformákhoz.
A magyar földmíves ledobta magáról az ázsiai farkasbőr kacagányt, és nyugat-európai sofőr akar lenni.
Ha ő ezt akarja, nem tudok vele harcba állni. Nem akkor vagyok magyar író, a magyarság írója, ha vissza akarom kergetni őket az elhagyott útra, a cifra szűrbe és a jobbágyságba, hanem akkor, ha megértem, hogy ma mit akar és segítségére akarok lenni ebben a magára vállalt új életben.
A magyarok, úgy látszik, teljesen ki akarnak költözni Ázsiából – de akkor segítsünk nekik, hogy európai ember lehessen belőlük.
Nem múzeumi magyarságot kell megőrizni ebben az életben, hanem élő magyarságot, amelyik méltó tagja legyen a világ kultúrájának.”
Móricz Zsigmond: Asszonyokkal nem lehet vitázni
„Egyszerre csak nyílik a csikósnak kunyhója, és egy érdekes lány jön elő. Szép teremtés, fekete szemű és merész nézésű. Az ajaka majd kicsattan, olyan piros, csókra vágyó, csókot ígérő. Álmatag léptekkel jön elő, mint mikor azt se tudja az ember, mit miért tesz-vesz.
Bagó felül s majd elnyeli szemmel a lányt.
— Hm, de virít a tubarózsa.
A lány nem szól rá.
— Nem bimbózik szó a kis szádon?
A lány erre se felel. Megrázza magát, a két tenyerét vastag, csillogó, borzas fekete hajára szorítja s oldalra hajolva csípőben, nagyot nyújtózik, mint valami nemes vad.
— Be kitartó vagy, Emi ? unszolja Bagó tovább, hízelegve lábánál, mint a kuvasz ?, a becsületes cigány elsütheti magát a napon, te meg egész nap, köd előttem, köd utánam, sehol se vagy.
A lány nagy, fekete szemével felbámult a szürkésfejér színben izzó égboltozatra, halálos közönyös hangulat áradt arcáról.
— Nézd el már — méltatlankodik Bagó —, még ide se figyel a lelkem. Hadd mondjam hát el itt, egész világ előtt la, tán jobban fog rajtad ?, gyere hozzám, Emi!…
— Tán a bokor alá?
— Hát. Nyár van most. Kinn jó az ég alatt. De ha fázol, úgy betakarlak én, mint az édesanyád.
A lány unva biggyesztette rá ajkát.
— Mi haszon vóna abba? Hogy holnap folytassuk a tegnapot?” (Móricz Zsigmond: Cigánypárbaj)
Nyilvánvaló, hogy a száz százalékos szövegismeret csak megközelíthető ideál lehet, de minél teljesebb, annál hitelesebb az írói profil. Minden bizonnyal másképpen értékeljük alkotói indulását, ha ismerjük lappangó zsengéit – állapítja meg Urbán László irodalomtörténész, a kötet összeállítója.
Novellák, karcolatok, publicisztikák, jelenetek, vallomások és nyilatkozatok: megannyi Móricz-arc, megannyi téma: sok-sok tucat hevenyészett, kiadatlan és kötetbe nem rendezett írás. Az időszak a századforduló monarchiájától a világháborún és a Tanácsköztársaságon keresztül a Bethlen-korszak végéig tart, térben a millenniumi Budapesttől Debrecenen át a tündérország Erdélyig, és vissza, az Alföld és Tisza vidékétől a fővárosi lokálokig, színpadokig. A filmről, színházról és irodalomról tett vallomásai, kritikáinak és közéleti tárcáinak egy része egészen a háborús időkig tartó időszakról vallanak, így kiváló képet adnak a Horthy-rendszer utolsó éveiről is.
Móriczot gyakran érte a vidékiesség, az elavult tematikusság, az idejétmúlt konfliktusok felelevenítésének vádja: mintha nem is a 20. században élt volna. Az utóbbi időben fellelt írások tökéletesen rácáfolnak erre, minden írónk közt ő mondja a leglesújtóbb kritikát a magyar társadalomról, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, mégpedig azokon a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség illúzióival vettünk körül. Tökéletesen aktuális akkor is, amikor felméri a haladás, a modernizálódás okozta veszteségeket: eltűnt a népviselet, az autentikus népművészet, a népzene, a népszokás, haldoklik a magyar konyha.
Móricz művészete bizonyítja, hogy felnövekedett az európai témákhoz, így például hallatlan érzékenységgel ábrázolja az új nagyvárosi „nőtípust”, a mondén, tőzsdéző és morális értékeit pénzre váltó, minden idealizmustól mentes, „felszabadult” nőt.
„— Hálaistennek! — mondtam magamban. — egyedül vagyok. Siettem is rögtön helyet foglalni. Ez azt jelenti, hogy egész hosszúságomban végigheveredtem négy ülésen. Ha vonatra ülök, rögtön elálmosodom; úgy érzem magam, mintha bölcsőben ringatnának. És én annak idején igen jó baba voltam, mihelyt ringattak, rögtön elaludtam.
A távíróoszlopok őrült sebességgel szaladtak el a vonat ablaka előtt. A sodronyok emelkedtek és ereszkedtek, fellegek bemosolyogtak rám. Engem bosszantott a konfidens mosoly — befordultam és elaludtam.
Egyszer csak női hangok hallatszanak.
— Áh mama, ez egész üres!
Síri álmomból is felébresztene a női hang. Felültem s vártam a vendégeket. Két hölgy jött be. Egyik fiatalabb, a másik öregebb. Nem voltak szépek s én, úton, nem szeretek ismeretséget kötni. Nem szép hölgyekkel különösen.nem.” (Móricz Zsigmond: Utazás egy zsebtolvajjal)
Móricz Zsigmond: Asszonyokkal nem lehet vitázni, Szépmíves Könyvek, 2017
