Vajon egyediek vagyunk és utánozhatatlanok? Beletörődéssel kéne elfogadnunk a sorsunkat és csendben élni a társadalom által ránk osztott szerepünket? Mi tesz minket emberré? Vajon életben maradhatunk-e a művészeten vagy a szerelmen keresztül? Ezekre a súlyos kérdésekre keresi a választ Kazuo Ishiguro brit író azonos című regénye alapján készült film, a Ne engedj el!. – Kritika
„Talán egyikünk sem érti, hogy min mentük keresztül, vagy érzi úgy, hogy volt elég időnk”
Műfaját nehéz meghatározni. Egyszerre történelmi sci-fi antiutópia, amely realisztikus eszközökkel dolgozik, azaz egy elképzelt világ hús-vér emberekkel a közepén. De nézhetjük úgy is, mint egy szerelmi drámát.
Kathy (Carey Mulligan), Ruth (Keira Knightly) és Tommy (Andrew Garfield) egy angliai vidéki, bentlakásos iskolában nőnek fel a 70-es években. A gyerekek nem hagyhatják el az iskola területét és fokozott figyelemmel kell vigyázniuk az egészségükre. Először nem tudjuk, hogy mit szolgál a tanárok szokatlan szigora. Aztán arcul csap minket a film valósága. Az iskola tanulói klónok, akiket azért hoztak létre, hogy miután felnőnek, szerveikkel odaadományozzák beteg és arra rászoruló honfitársaiknak. Ezzel a történettel már találkozhattunk A sziget című akció thrillerben. A sziget-tel ellentétben a Ne engedj el! nem pörgős jelentekkel akarja a figyelmünket ébren tartani, hanem beszippant a kegyetlen és természetes világába.
A főszereplők egyszerű emberek, akik elfogadták a sorsukat. Passzivitásuk a leginkább szívbe markoló. Folyamatosan azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy miért nem próbálnak meg helyzetükön változtatni és élni a saját életüket. Pont ezért jó választás a halvérű brit közeg, ahol a felállított szabályok mentén élik szürke mindennapjaikat az emberek, akiknek lázadásaikat mindig csírájában fojtották el. Kathy, a film központi figurája képviseli leginkább ezt a melankolikus attitűdöt. Carey Mulligan tisztán és szépen játsza a szerepét, szemében ott van végig a beletörődés, nem harcol semmiért. Tommy, a joggal zavarodott fiú, aki igyekszik megtalálni a helyét ebben a ferde világban. Andrew Garfield szintén kifogástalanul játszotta a sebezhető karakterét, aki rajzaival és szerelmével karöltve csupán pár évvel szeretné meghosszabbítani rövid életét. Keira Knightly a szerelmi háromszög harmadik eleme és egyben a gyenge láncszem, ami a színészi alakítást illeti. Nem derül ki semmi Tommyhoz és Kathyhez fűződő viszonyából egészen addig, amíg a film vége felé ki nem mondja.
Ishiguro zsenialitása, hogy nem enged ki minket a klónok világból, csupán egy-két jelentben kapunk ízelítőt a külvilágból. Mark Romanek, a filmrendezője ugyanígy bezárja a film nézőit, így lehetetlen menekülés. Másik nagyon szép vonal, hogy a három főszereplőben megmarad a gyermeki naivitás és soha sem sikerül igazán felnőniük. Ezt megtartották a párbeszédek stílusában és a színészvezetésben is.
Adam Kimmel operatőri munkájának a zsenialitása megmutatkozik abban, ahogyan összhangba hozta a meleg fényeket a ködös a tájakkal. Az angliai tájakban nem lehet túl sok kreativitásra számítani, viszont igényesen le lehet fényképezni úgy, hogy az a film cselekményének tökéletes hátteret biztosítson. Ez itt meg is történt. Az elhagyatott móló képe vagy a sivár angol táj fényképezése tényleg szemet gyönyörködtető.
A film zenéje kifogástalan érzelem aláfestés. Rachel Portman zeneszerző olyan dallamokat szólaltatott meg melyek nem hagynak minket belesüppedni a melankóliába, mégis a maga természetességével szolgálja a történéseket. Hozzáteszem, hogy a film címe jelzés értékűen a megfelelő helyen felcsendül.
Összességében egy jó film született, ami legfőképpen a megírt műnek köszönhető. Szerelmi drámának gyenge. Ami pedig a sci-fi oldalát illeti, vannak olyan elképzelt világok, emberi történetek, amelyeket jobb, ha a könyv lapjain őrizünk meg.
Zsemlye Flóra
