100 éve született Simone Signoret Oscar-díjas francia színésznő. Rendkívül sokoldalú nő volt. Színésznőként széles skálán játszott: volt prostituált, nagypolgárasszony, forradalmár, bukott színésznő, parasztasszony, sánta részeges, gaulle-ista ellenálló.
Simone Signoret 1921. március 25-én született Wiesbadenben, Simone Kaminker néven anyakönyvezték az akkoriban franciáktól megszállt Rajna-vidéken. Apja, bár ügyvédi végzettsége volt, egy reklámcégnél dolgozott, s mellette tolmácskodott, a kis Simone, majd később három öccsének nevelése anyjukra maradt. A család 1923-ban Párizsba költözött, majd a második világháború kitörésekor Vannes-ba mentek, s Simone az ottani gimnáziumban tette le az érettségit. Időközben apja Londonba emigrált, így Simone lépett elő családfenntartóvá; kezdetben angol- és latinórákat adott, ám ebből csak nagyon szűkösen tudtak megélni. A német megszálláskor visszatértek Párizsba, s egyik volt gimnáziumi osztálytársa segítségével az akkor induló, kollaboránsnak tartott Les Nouveaux Temps szerkesztőségében helyezkedett el, s itt dolgozott 1940 szeptemberétől 1941 májusáig.
Életében fordulópontot 1941 tavasza hozott: egy randevú alkalmával elkeveredett a Flore kávéházba, amelynek asztalainál ekkoriban meglehetősen vegyes társaság gyűlt össze. Az itt tartózkodó zsidók, kommunisták, trockisták, spanyol republikánusok, olasz antifasiszták, nyomorgó költők és írók, rendezőasszisztensek, munkanélküli színészek színes, nyüzsgő világa magával ragadta, s elhatározta, hogy filmezésre adja a fejét. Majd négy évig csak aprócska epizódszerepeket kapott, mert – félig zsidó származású lévén – nem volt meg a makulátlan árjaságot bizonyító igazolványa, nevét is ekkoriban változtatta Signoret-ra. 1942-ben találkozott Yves Allegret rendezővel, akivel csaknem tíz évig élt együtt, 1946-ban lányuk született, aki szintén színésznő lett.
Signoret 1946-ban A hajnal démonai, 1948-ban a Vendéglő a Teliholdhoz, 1950-ben pedig a Fondorlatok című filmekben játszott. 1949 augusztusában találkozott az akkor már híres énekes Yves Montand-nal, s ez mindkettejük életében sorsdöntőnek bizonyult. A válás után 1951-ben összeházasodtak, s több mint harminc éven át elválaszthatatlan társak lettek. Ezer szál kötötte őket egymáshoz, az azonos érdeklődéstől a határozott politikai állásfoglalásig, mégis mindketten szuverén alkotóegyéniségek tudtak maradni.
Signoret művészete az 50-es évek elején elmélyültebbé, érettebbé vált. 1952-ben nagy sikert aratott Jacques Becker Aranysisak című filmjében, s ettől kezdve egymást érték a jobbnál jobb szerepek: 1953-ban Thérese Raquin Marcel Carné filmjében, majd Clouzot Az ördöngösök és Rouleau Salemi boszorkányok című munkáiban csillogtatta meg tehetségét.
1958-ban elfogadta egy fiatal angol rendező, Jack Clayton meghívását, s Angliába ment, ahol leforgatta a Hely a tetőn című filmet. A siker még őt is meglepte: 1958-ban a Brit Filmakadémia díját, 1959-ben az Oscar-díjat, s még ugyanebben az évben Cannes-ban a legjobb női alakításért járó díjat is megkapta.
Mivel kitűnően beszélt angolul, többször is játszott Amerikában: a Stanley Kramer rendezte Bolondok hajójában (amelyet 1965-ben Oscarra jelöltek) és Sidney Lumet Sirály című Csehov-adaptációjában is. Angliába is hívták, színházban Lady Macbethet játszotta Alec Guinness oldalán, de a darab bukás volt.
1970-ben – a Salemi boszorkányok után – újra Yves Montand oldalán játszhatott Costa Gavras Vallomás című filmjében, amely Arthur London regénye nyomán készült a csehszlovákiai koncepciós perekről. 1971-ben újabb jelentős állomás volt életében A macska című Simenon-adaptáció Granier-Deferre rendezésében, partnere Jean Gabin volt.
Az idősödő, ám egyre karakteresebbé váló Signoret ezt követően minden évben készített egy filmet, míg 1977-ben eljátszhatta a pályája csúcsát jelentő Madame Rosát. Az Émile Ajar világsikerű regényéből készült Előttem az élet című film idős prostituáltjának megformálásért megkapta a francia Filmakadémia díját. Érdekes, hogy bár pályája során számos filmben alakított prostituáltat, de soha ilyen árnyaltan, ennyi emberséggel és érzéssel, mint ebben a filmben. 1982-ben állt utoljára kamera elé, ismét Simenon-adaptációban, Az egyiptomi utasban. Ezt követően visszavonultan élt Autheuilben fekvő birtokukon, s itt is halt meg rákban 1985. szeptember 30-án.
Rendkívül sokoldalú nő volt. Színésznőként széles skálán játszott: volt prostituált, nagypolgárasszony, forradalmár, bukott színésznő, parasztasszony, sánta részeges, gaulle-ista ellenálló. Politikai elkötelezettsége, baloldalisága ismert volt: Montand-nal együtt tiltakoztak a vietnami és az algériai háború ellen, az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai események mélyen megrendítették őket. Írt bestsellernek számító könyveket Már a nosztalgia sem a régi és Viszlát, Vologya címmel, fordított színdarabokat. Máig ható sikerének titka talán éppen az, hogy minden szerepében, minden megszólalásában hiteles személyiség tudott maradni.
