Az olvasó mintha Peer Gynt hagymáját fogná a kezébe: ahogy hántjuk le a rétegeket, úgy közeledünk a könyv magjához. A Felhőatlasz izgalmas mű, telitalálat a könyv szerkezete, és a kalandok szövése megunhatatlan.
„Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága?” – ez a Felhőatlasz utolsó mondata, bizonyos szempontból a műnek nemcsak lezárása, hanem magyarázata is. Magyarázata az óceánnyi, különféle, tragikus és komikus sorsok gomolygásának, a fejezetekből elénk táruló rejtélyeknek, a krimibe illő izgalmak állandó sodrásának.
Ám ne képzeljük, hogy a mű szerkezete pusztán egy utolsó mondat építőelemére várt volna: a Felhőatlasz ennél sokkal kalandosabb szerkezettel bír, egymásba átindázó fejezetek alkotják, különös és sokszor megmagyarázhatatlan kapcsok vannak az egyes részek, illetve a szereplők között. De jobban megnézve, még az egymásba szövődő fejezetindáknál. Útvonaltervezés is fifikásabb dolgot talált ki a furfangos szerző: mint egy kagyló vagy netán egy Peer Gynt lehántotta hagyma, olyan ennek a könyvnek a felépítése. A legtávolabbi, óceáni múlt vezet el fejezetről fejezetre a jeges jövőhöz, s onnan lépegetünk vissza újra állomásról állomásra a távoli múltba. S talán ragaszkodhatunk ahhoz, hogy Peer Gynt hagymája itt valamiféle metaforikus szerepet kap, hiszen ahogy hántjuk le a rétegeket, ahogy közeledünk a könyv magjához, úgy jutunk el a semmihez: a Felhőatlasznak épp a középpontjában áll a nagy, üres és félelmetes jövő, a regény közepén az űrt markoljuk. Aztán, hogy mégse jeges kézzel tegyük le atlaszunkat, lépegetünk vissza a múltba, kézről kézre adják a már ismerős szereplők a sztorijukat, hogy újra eljussunk ahhoz, akivel a regény elkezdődött.
A fejezetek naplókból, levelekből, prózai darabokból állnak, Adam Ewing csendes-óceáni naplóját például egy kastélyból való levelezés követi. A kalandos sorsú Adam Ewing naplójába ugyan mi, olvasók hamar bepillantást nyerünk, ezzel indul ugyanis a regény, de a naplót magát a következő fejezet kastélyában megszálló, kicsit a Veszedelmes viszonyok hőseire hajazó zeneszerző, a Felhőatlasz-szextett komponálója, a zűrös életű Frobischer találja meg. (Illetve helyesbítsünk, először, nagy bosszúságára, csak a napló felét leli fel.) Frobischer nyomot hagy egy másik híres zeneszerző életében, Vyvyan Ayrséban, aki szerint egyébként a zeneszerzők, művészek dolga, hogy fényűzővé, ragyogóvá és káprázatossá tegyék a civilizációt, Ayrs maga pedig szeretne a művészetével egy apró minaretet emelni benne. Frobischer sajnálatosan nyomot hagy Ayrs házasságában is – de emellett nem csupán zeneművével, hanem egy apró jellel nyomot hagy a jövőben is. Már persze ha hajlamosak vagyunk hinni az effélékben, a reinkarnációban vagy ilyesmiben. Ha nem, akkor a földhözragadtabb olvasók is kapnak némi megmosolyogtató ajándékot a szerzőtől, jelesül azt, hogy Frobischer a saját fejezete lezárása előtt még gyorsan megtalálja a hajónapló második felét, tehát elgördül minden akadály, minden bizonnyal az egész napló feltárulhat majd előttünk. Megnyugodhatunk.
Minden mindennel összefügg, hol egy apróság bukkan fel egy másik részben, hol a szerző valami olyasfélét sejtet, mintha egyik szereplő a másiknak valamiféle újjászületett változata volna. Persze ezt is furfangosan teszi, hiszen a szereplője inkább tagadja, kétli, mint állítaná, hogy lehetséges volna emberi életek közötti átjárás. Vagyis természetesen az olvasóra van bízva, mit hisz el, s mit nem, miközben persze remekül szórakozik.
Mert a Felhőatlasz fordulatokban igencsak gazdag. Említettük már a hajónapló hősét meg a házasságtörésekben és az irodalomtörténetben is jártas zeneszerző kalandjait. De minden olvasó választhat magának kedvenc részt a szextettből, illetve számára kedves, a későbbiekben majd elmosódó felhőképet, azaz kiválaszthatja, miféle izgalom áll legközelebb hozzá. Teszem azt, a tehetséges könyvkiadó és a nagyra törő és állandó életveszélyben lévő újságíró történetén repeszti szét az izgalom (s olykor persze a nevetés is). Ez a választás (is) érthető, hiszen igazán elképesztő kalandokban gazdag az ő történetük (is). A könyvkiadó végre megleli szerencséjét, talál egy olyan klassz kéziratot, ami gigászi sikerre viheti, s minő szerencse, a szerző honorálásával sem kell foglalkoznia, mert az ifjonti hevületében, még a sikerkönyve kiadása előtt, mérgében kihajítja a tetőről az ismert kritikust, aki fájdalom, ebbe rögvest bele is hal.
Ennyi undok legyet egy csapásra! De a kiadók élete sem lehet ilyen vidám és egyszerű. A siker csúcsán sajnálatosan beállítanak a börtönben csücsülő szerző testvérei, s pénzt követelnek. Azonnal és sokat. Hová lehet ilyenkor fordulni? Természetesen puha léptekkel megérkezik a nem várt segítség. És innen perdül tovább a börleszk, ugyanis bátyja segítő keze hősünket nem egy védő hotelbe vezeti el, hanem egy kies elmegyógyintézetbe záratja, ahol nem bánnak vele különösebben kesztyűs kézzel, ezzel szemben viszont felfedezhet egy másik szerzőt.
Talán említeni sem kell, hogy ennek a másik „felfedezettnek” van némi köze egy másik fejezethez, amelyben őrült összeesküvésekről ránthatjuk le a leplet. Feltételezem, hogy a műnek ezeket a tételeit például gyakorlott környezet- és civilizációvédők szeretettel idézik majd. A hős ezúttal egy ifjú, és természetesen igen csinos hölgy, feltörekvő újságíró, aki be akarja bizonyítani, hogy a Seabord Corporation által működtetett Hydra-Zéró Reaktor a környezetre veszélyes, s az, hogy egy nagy hírű tudósokból álló testület engedélyezte a működését, csupán annak köszönhető, hogy egyenként megvesztegették vagy megfélemlítették őket. Illetve egy tudóst nem sikerült megvásárolniuk, dr. Rufus Sixmithdt, aki egy működési hatástanulmányában megírja, miért veszélyes a reaktor. Mint Agatha Christie Tíz kicsi négerében, tűnnek el a szereplők, persze csak azok, akik ellentmondanak a hatalomnak, illetve azok, akik akár látták vagy sejtik, hogy mások ellent próbáltak mondani. Természetesen mindegyikük meggyilkolását álcázzák valamivel, hol öngyilkos lett a nagy tudós, hol repülőszerencsétlenség érte.
Maga az újságírónő, Luise Ray is állandó életveszélyben él, de akár egy superwoman vagy mint egy százéletű macska éli túl a legkülönbözőbb gyilkos helyzeteket. Eközben senkiben sem bízhat, majdnem mindenkiről kiderül, hogy valójában a sötét oldal alkalmazza, amin nem is lehet csodálkozni egy olyan romlott világban, ahol mindenki megvásárolható. Az újságírónőt kirúgják az állásából, hogy ne is legyen módja megírni, amit sejt vagy aminek bizonyításához gyűjti az anyagokat, de ne valami kispályás elbocsátásra gondoljunk: a hatalom egyszerűen megvásárolja a lapot, s onnantól már hiába védené is volt főnöke vagy a már bizonyított tehetsége. De mi ez az apró kellemetlenség ahhoz képest, hogy leszorítják az autóútról, hogy beleessen autóstul a tengerbe? Vagy a szörnyen nehezen megszokható, undok pisztolyropogás? De fellélegezhetünk, hősnőnk a tengerbe zuhanva is alig sérül, a lövések sem őt találják el. Talán köszönhető ez egy üstökös alakú anyajegynek vagy a Felhőatlasz-szextettnek, aminek a dallamát, mikor először meghallja, olyan, mintha mindig ismerte volna?
David Mitchell regénye izgalmas mű, telitalálat a könyv szerkezete, és a kalandok szövése is megunhatatlan. A szerző remekül váltogatja a humort a komolysággal, a világ feletti borongását és a bábok sorsába való beleérző beletörődését. Együttérzés és távolságtartás, bölcselkedő szentenciák és börleszk. A képzelet széles sugárútjai. Eközben a felhők, akár a muzsika hangjai eltűnnek, visszatérnek. Változik koronként valami? Vagy minden ugyanolyan marad? Mindig minden felhő mindenki számára egyszerre lehet teve, cethal és menyét? Vagy olykor születik olyan utas is, aki mindezt másképp látja?
Tamás Ágnes Zsófia
Csodásan bonyolult, mint az élet
Tom Hankset beszippantotta a történet. A könyv filmváltozatának sajtóbemutatóján azt mondta: mintha az egész emberiség történetét tartaná a kezében, korról korra. Pedig először furcsának tűnt a sztori: ki, kivel és mi, mivel is függ itt össze? A Felhőatlasz a magyar mozikban is megy. Készítőit, Lana és Andy Wachovskyt, illetve Tom Tykwert korábbi nagy sikerekből ismerhetjük; előbbieket a Mátrix, utóbbit a Lé meg a Lola és a Parfüm rendezőiként.
A Felhőatlasz majdnem háromórás, pergő alkotás. A szereposztás pedig? Nos, Tom Hanks mellett vannak még nagy nevek: Hugo Weaving, Hugh Grant, Susan Sarandon, Halle Berry. A filmet szeptemberben, a Torontó Filmfesztiválon mutatták be. A premier utáni sajtóbeszélgetés Hugh Grant születésnapi köszöntésével indult, majd a legtöbb kérdés arról szólt, hogyan lehet egy ennyire komplex alkotást filmre vinni, és milyen mélységig merültek el a könyv titkaiban az alkotók. Susan Sarandon szerint a sokrétűség valójában örömteli összetettség. S noha bonyolult a film, épp amiatt élvezetes. A rendezők pedig azt a nagyszerű játékot emelték ki, ami a különféle korokban, kultúrákban élő szereplők közös vonásainak, a kapcsolataik feltárásában rejlik. Hugo Weaving fantasztikus anyagnak nevezte a könyvet, Zhou Xun, kínai színésznő pedig megvallotta, hogy ő maga is hisz a reinkarnációban, számára tehát nem idegen a korok közötti átjárhatóság.
Felhőatlasz
David Mitchell Felhőatlasz című különleges regényének megjelenése alkalmából megrendezésre kerülő kerekasztal-beszélgetésre hív mindenkit a Cartaphilus Kiadó. Az eseményen részt vesz Pataricza Eszter, a könyvből készült film magyar szövegének fordítója, és Takács M. József, a Cartaphilus Könyvkiadó főszerkesztője, akik Lévai Balázzsal beszélgetnek a könyvről, a szerzőről, valamint a filmről.
Időpont: 2012. december 7., pénteken 18:00
Helyszín: Nyugati téri Alexandra Pódiumon.
David Mitchell Felhőatlasz c. regényébe ITT beleolvashatsz.
