Százhúsz éve, 1897. április 3-án halt meg Johannes Brahms, a XIX. század legnagyobb hatású, „utolsó klasszikusnak” is nevezett német zeneszerzője, aki az operán kívül minden formának mestere volt, tökéletesen ötvözte a romantikus kifejezést a klasszikus szerkezettel.
1833. május 7-én született Hamburgban egy parasztból lett szegény muzsikus fiaként. A kürtös, fuvolás és nagybőgős apának nála 17 évvel idősebb feleségétől három gyermeke született, közülük második volt Johannes. Apjától tanult hegedülni és zongorázni, a zenén kívül a játékkatonák gyűjtése volt a szenvedélye. Hétéves korától tanult komolyan zongorázni, tanára zeneszerzői ismeretekre is oktatta a kötetlen improvizáláshoz vonzódó fiatalembert. Brahms a család szegénysége miatt vendéglőkben és éttermekben, sőt tengerészbordélyokban is játszott, a legenda szerint a túlérzékeny kamasz a közönséges környezetben zenélés közben a kottatartóra helyezett izgalmas könyveket olvasta.
17 évesen megismerkedett az emigrációba kényszerült Reményi Edével, aki a szabadságharc idején Görgey hegedűse volt, s zongorakísérője lett. Brahms Reményi által került közel a magyar és a cigány zenéhez, magyaros motívumok iránti vonzódását jelzik az 1852-69 között született Magyar táncok című zongoraművei. A 21 táncból nyolcat meg is hangszereltek, részben Brahms, részben mások. 1853 tavaszán barátkozott össze egy másik híres magyar hegedűművésszel, Joachim Józseffel, s gyümölcsöző zenei együttműködés fejlődött ki közöttük. Ő adott neki ajánlóleveleket Liszt Ferenchez, de a találkozó kudarccal zárult – Brahms állítólag elaludt, amikor Liszt bemutatta neki frissen komponált b-moll szonátáját.
Joachim Düsseldorfban Robert és Clara Schumann figyelmébe is beajánlotta, s őket lenyűgözte Brahms zongorajátéka. „Zseniként” magasztalták, támogatták zenei pályáján és nevének megismertetésében. Schumann azonban ekkor már mély depresszióban szenvedett, hamarosan elmegyógyintézetbe került, Brahms pedig lángra gyulladt a nála 14 évvel idősebb Clara Schumann iránt. A zeneszerző haláláig Düsseldorfban maradt, s a fiatalkori szenvedély elmúltával is az asszony hű barátja és levelezőtársa maradt. Sosem nősült meg.
1857-62 között udvari zeneigazgatóként dolgozott Detmoldban, majd Hamburgban élt. Női kórust szervezett, ő vezényelte és tanította be a műveket, azt azonban nem sikerült elérnie, hogy a hamburgi filharmonikusok karmestere legyen. 1862-ben Bécsben telepedett le, élete hátralévő részét itt élte le. Megkísértette Beethoven és Schubert szelleme, megismerkedett Wagnerrel, akinek segített lemásolni a Nürnbergi Mesterdalnokok egyes zenekari részleteit az opera bécsi előadásához. (Tette ezt annak ellenére, hogy 1860-ban aláírt egy manifesztumot Liszt és követőinek „új zenei módszerei” ellen, amivel megvetette a később közte és Wagner között kirobbant vita alapjait.) Szerette a bécsi keringőkirály Johann Strauss zenéjét, egyszer azt mondta: mindent odaadna, ha ő lehetne a Kék Duna keringő szerzője.
Sok más zeneszerzőtől eltérően meg tudott élni a muzsikából, bár nem fényűző módon. Ruházata szerény volt, erre különösebb gondot nem is fordított. Modora kora előrehaladtával sokszor nyers és tüskés volt, számos régi barátjával is összeveszett. Nőies arcát szakállal próbálta takarni, ötvenéves kora után megőszült és meghízott. Napjai nagy részét visszavonultan töltötte, érzelmeit a szavak helyett inkább zenével fejezte ki. 1897. április 3-án halt meg, apjához hasonlóan rákban. Bécsben temették el, Beethoven és Schubert sírja mellé.
Brahms műveit opus-számokkal látta el. Az 1852-53-as C-dúr-szonáta és utolsó műve, a bibliai szövegre 1896-ban írott Négy komoly dal között 121 művet jelölt meg ilyen módon, az op. 122-t halála után sorolták be az életműbe. Brahms legalább két ládányi fiatalkori munkáját elégette, de a számozott darabok mellett 38 önálló mű, 18 feldolgozás, 19 variáció, töredék és vázlat, 7 neki tulajdonított darab és 21 sajátkezű leirat képezi a fennmaradt hagyatékot. Legfontosabb művei a Német rekviem, a Variációk egy Haydn-témára, négy szimfóniája (közülük az elsőt, a c-mollt Beethoven X. szimfóniájának keresztelték el, mivel különösen a finálé főtémája feltűnően hasonlít a IX. szimfónia témájára).
Brahms szemben állt az újromantikus iskolával és a programzenével. Felfogása konzervatív, s nagy tisztelője volt Beethovennek, zenéje mentes a külsőséges, érzéki hatásoktól, művészetének alapja az énekelhető, dalszerű melodika s a gazdag harmóniavilág. Az operán kívül minden formának mestere volt, tökéletesen ötvözte a romantikus kifejezést a klasszikus szerkezettel. Egyetlen hegedűversenyt írt, ennek mozgalmas fináléja – a 2. zongoraversenyhez hasonlóan – magyaros hangvételű. Utolsó zenekari műve a hegedűre és csellóra írott a-moll kettősverseny, a záró tételben itt is felfedezhetők a cigányzene jegyei. Ezek mellett írt kamarazenét, szonátákat, dalokat, orgonaműveket és egyházi kórusokat. Brahms kitűnő és egyéni technikájú zongorista volt, Budapesten is többször fellépett.
Műveinek „elterjedése” és elismerése hivatalos kitüntetésekkel járt: a cambridge-i egyetem 1876-ban felajánlotta a díszdoktori címet, az avatás azonban elmaradt, mert Brahms nem vállalkozott a tengeri útra. 1879-ben annak a breslaui egyetemnek írta az Akadémiai ünnepi nyitányt, amely tiszteletbeli címmel tüntette ki, később pedig szülővárosa, Hamburg díszpolgárává választották. Neve az irodalomba is átszivárgott, Francoise Sagan nagysikerű – később megfilmesített – regényt írt Szereti Ön Brahmsot? címmel.
