„Kell a magyarnak a fájdalom, hogy emlékezzék, és a veszedelem, hogy eggyé ébredjen.” 71 éve, Budapest bombázása során halt meg a már-már elfeledett Gulácsy Irén írónő.
Gulácsy Irén 1894 szeptemberében született. Tizenhat éves korában férjhez ment unokabátyjához, Pálffy Jenőhöz, Esterházy herceg uradalmi mérnökéhez, akivel évekig élt a Bánságban; az I. világháború kitörésekor Nagyváradra költöztek, ahol férje a káptalan alkalmazottja volt. Így lehetősége lett megismerni a népéletet, a parasztságot feszültségben tartó társadalmi kérdéseket; belőlük merítette első két regénye témáját.
„Az uram rendszerint magával vitt külső (vasútépítő, vízszabályozó) munkáihoz, ahol segédkeztem. Itt találkoztam szembe először a magyar kubikossal, a magyar paraszttal. Megszerettem és kezdtem figyelni a népet, amelynek szokásai, erkölcsi mélyen belémvésődtek.”
Fiatalon lett munkatársa a Nagyvárad című folyóiratnak, s novellái hamarosan ismertté tették nevét. Napáldozat című drámáját a Kolozsvári Magyar Színház mutatta be.
Az 1920-as évek közepén Pálffy Jenő súlyosan megbetegedett és munkaképtelenné vált, a fiatalasszony vette át a családfenntartó szerepét és hivatásos publicistává vált. Férje halála után, 1927-ben élhette meg legnagyobb sikerét: a Fekete vőlegények címmel megjelent történelmi regényével, amely a mohácsi csata korába kalauzolja olvasóit. Regényei, elbeszélései francia, német, olasz és lengyel nyelven is megjelentek.
Németh László írja 1927-ben Gulácsy Irénről: „Hiszem, hogy ezt a regényt fogyatkozásai sem szoríthatják ki a nagy magyar regények közül. Ezer oldala annyira fokról fokra kifejlő s a végén mély szimbolikus távlatokat belénk sajdító mozdulat, annyira benne van a mi egész életünk, annyira a mi korunk regénye, hogy bizonyos lesz jelentése más kor számára is. A mohácsi vész körüli negyven esztendő szennyéből szinte sorsszerűen emelkedik ki két heroikus férfihomlok; kemény emberek, akiket a boldogságmegtagadó sors pofozott önfeláldozó mártírokká. Mintha a Zápolyák hisztériás uralomvágya, a Jagellók bárgyúsága, a pórlázadás, a Mohácsba rohanó nemzet millió bűne, a Mohács után ránk zúduló idegen kalandorszomj, mind csak azért kóvályogna, dulakodna előttünk ezer oldalon, hogy kibontakozhassék a Tomori Pál és Czibak Imre férfilelkének érett elszántsága. Különösen szép a Czibak Imre alakja. Hős, aki nem hősnek, csak erős, boldog férfinak született, de a kor üllőjén addig kalapálja, addig veri őt az élet, míg egyszerre ő a kard, melyet a nemzet önmegváltó akarata húz ki balsorsa ellen. Az idők mocskából emelkedik ez a regény a mártírium időtlen szépsége felé.”
„Az a főnemesség, amely egy hosszú emberöltőn át fölsarjadt, anélkül, hogy háborút látott, vagy csak a kardját az ellenségen kipróbálhatta volna, mely elpuhult és széternyedt a fékevesztett buja tivornyákban, teliette magát az idegen erkölcsök csömörletes falatjaival, kieszeskedte az értelmét udvari pletykákban és cselszövényekben, mely önmagtól számította a tért és időt, nem ismerve más célt, mint a saját jólétét: ez a magyar főnemesség most elindult egyetlen szívdobbanásnyi tömegben, szembe a legsötétebb fátummal. És nem akadt egy se, aki visszavonult vagy akinek csak a szeme is megrebbent volna.”
1944-ben egy ideig kiadóját, Farkas (Wolfner) Istvánt bújtatja a vészkorszak következményei elől. Ezért a Gestapo kihallgatja, három napig őrizetben tartja. Farkas Istvánt végül deportálják és meghal. 1945. január 2-án a Vitéz utca 2. szám alatti házat, Budapest ostromakor lebombázták, lakói hősi halált haltak, közöttük P. Gulácsy Irén írónő.
A Fekete vőlegények az írónő legnépszerűbb regénye, amely már korában számos kiadást ért meg. A mohácsi vészt megelőző és követő évtizedeket eleveníti fel, azt a korszakot, amely inkább áldozatokban, mint hősökben bővelkedett. A regény főhőse, Czibak Imre nem született hősnek, a történelmi körülmények edzették mintegy akaratán kívül a nemzet kardjává. Szemtanúja és részese olyan meghatározó eseményeknek, mint a Dózsa György vezette parasztfelkelés, II. Lajos megkoronázása. Czibak túlélője a mohácsi vésznek, abban bízik, hogy a tragédia okozta gyásznak megtisztító hatása lesz a nemzetre, és végre elkezdődhet az országépítés. De kiderül, hogy ehhez még az ő vértanúságára is szükség van.
