Író, könyvtáros, régész, szabadkőműves, a gyermekek kedvence, modern médiaszemélyiség, csendes családapa, szerelmes férfi. Még ma is sok újdonság derül ki róla. Vajon mennyire ismerjük Móra Ferencet?
„A szeretet az élet.”
134 éve, 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán Móra Ferenc író, újságíró, könyvtár- és múzeumigazgató, a Kincskereső kisködmön és az Aranykoporsó írója.
A kincskereső Móra Ferenc
Már 16 éves korában verse jelent meg a Félegyházi Hírlapban. A pesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos volt, de tanulmányait három év múlva félbehagyta. Rövid ideig Felsőlövőn tanított, majd 1902-ben a Szegedi Napló újságírója lett. Volt városházi tudósító, majd Csipke aláírással a lap Máról holnapra című tárca-, glossza- és karcolatsorozatának írt, hamarosan Tömörkény mellett a lap vezető publicistájaként jegyezték. 1904-ben a Tömörkény igazgatása alatt álló Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum munkatársa lett, ekkor kezdődött barátsága Pósa Lajossal, a „mesekirállyal”, aki felfedezte benne a kiváló gyermekírót.
„Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte-muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta.” (Móra Feremc: Kincskereső kisködmön)
1905 és 1923 között Az Én Újságom több álnéven író munkatársa volt, s ekkor születtek munkásságának máig legnépszerűbb darabjai: a Rab ember fiai, Csilicsali Csalavári Csalavér, a Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön, amelyeket később tévében, rádióban is feldolgoztak. 1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztője lett. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus volt, amit a hatalom nem nézett jó szemmel, s írásaiért felségsértési pert is akasztottak a nyakába, amelyet az első világháború kitörése szakított félbe.
1915-ben a Petőfi Társaság tagjává választották, majd két évvel később a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója lett. A háború vége felé a polgári demokratikus átalakulás szegedi előkészítőinek egyike volt. 1919. április 1-jén megjelent Memento című vezércikke, amelyet ellenségei vérengzésre való felhívásként magyaráztak, emiatt lemondásra kényszerült a Napló főszerkesztői tisztéről. Rövid időre visszavonult a közéletből, s összeállította verseinek gyűjteményét Könyves könyv címmel. 1922-től a Világ hasábjain jelentkezett olvasói tárcáival, vezércikkeivel. A Világ megszűnte után a Magyar Hírlap közölte írásait, útirajzait, ásatásairól szóló színes, már-már novellisztikus tudósításait.
„Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép öreges betűivel ez az egy sor: – Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani! Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan.” (Móra Ferenc: A századik könyv)
A líra és a publicisztika mellett a húszas évek elejétől a regény műfajában is kiteljesedett. Első regénye, a Négy apának egy leánya címet kapta. 1924-ben írta a Horthy-korszak első éveiről szóló keserű szatíráját, a Hannibál feltámasztását, amely csak halála után 15 évvel jelenhetett meg. Ebből készült Szőts István filmje, a Hannibál tanár úr. Film született az 1927-es Ének a búzamezőkről címűből is.
1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, s e jeles alkalomra átadta az Aranykoporsó című történelmi regény első példányát az egyetemnek. Szerencsés kutatónak is mondhatta magát: 1907 és 1914 között a Torontál megyei Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, s Szeged környékén szinte minden korból értékes leletekkel gyarapította a hazai régészetet.
Kései szerelem és betegség
Élete szakadatlan munkával telt el, pedig Móra gyenge testalkatú, kényes gyomrú volt, régóta lappangott benne a tüdőbaj. Egyre többet kellett gyógyhelyeket keresnie. Holott legszívesebben családja körében élt: példás családapaként élte le életét, a végső években gyönyörűséggel élvezte nagyapa voltát.
Élete alkonyán még egyszer megérintette a szerelem. Az író-múzeumigazgató 1932 nyarán Balatonföldváron nyaralt, ahol az Aranykoporsó című regényét szerette volna megírni. Ekkor ismerkedett meg a nála két évtizeddel fiatalabb Kalmár Ilonával, akinek emléke a regény Titanillájaként maradt meg az irodalomtörténetben. „Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.”
A szerelmi történet annak köszönhetően rekonstruálható, hogy a múzsa 1986-ban bekövetkezett halála után Móra Ferenc hozzá írott levelei, versei a szegedi múzeumba kerültek. Lengyel András, Móra életrajz írója szerint a dokumentumokból kiderül, a „versek ívek a játéktól, a fürdőhelyen szokásos flörtöléstől, a beteljesedett szexualitáson át, egészen a kapcsolat révén kibontakozó s az egész személyiséget megérintő egzisztenciális élményig terjed. Az ívnek ez a teljessége adja e szerelem jelentőségét Móra életében, teszi többé unaloműző, időmulató románcnál.”
„Úgy látszik, az öregség hozza magával ezeket a változásokat. Az ember lefelé megy a dombról, a szemhatára összeszűkül, s míg a messziségek homályba vesznek, a közel apróságok megnőnek.” (Móra Ferenc: Aranykoporsó)
1933-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, megműtötték, de a régész-író állapota 1933 nyarán súlyosbodott, sárgaságot kapott. Ez már a hasnyálmirigy-rák következménye volt, de erről még sem ő, sem orvosai nem tudtak. A Délmagyarország adott hírt először Móra romló egészségéről. A nyilvánosság innen tudta meg, a múzeumigazgató sárgaságban szenved. Néhány nappal később meg is műtötték – epekő gyanújával.
A műtét során kiderült, nagyobb a baj, minderről azonban Mórát nem tájékoztatták, sőt a beteg még egy másik emberből származó epekövet is kapott sajátja gyanánt. Az orvosokon kívül mindenki úgy gondolta, Móra Ferenc epebeteg, s emiatt kapta a sárgaságot. Ebben a hiszemben élt a híres nyomdász Kner Imre is, aki egy úgynevezett privatdruck-kal, vagyis magánnyomattal lepte meg kedves ismerősét. A néhány példányban megjelent könyvecske borítójának szövege: „Sárgaságról való Orvosság Móra Ferentznek.” Már nem lehetett rajta segíteni, s 1934. február 8-án meghalt.
