„Mondd, szeretsz, szeretsz… Hangod úgy zenél / mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj: / de ne feledd, hogy némán is szeress.” Elizabeth Barrett Browning angol költőnő, Robert Browning költő felesége 210 éve született.
ELIZABETH BARRETT BROWNING: MONDD ÚJRA
(a Portugál szonettek-ből)
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd…szeretsz… Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz… Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress…
(Babits Mihály fordítása)
Elizabeth Barrett Browning Durham közelében fekvő Coxhoe Hallban jött a világra 1806. március 6-án. A jamaicai cukornád-ültetvényekből meggazdagodott, igen jómódú, sokgyermekes családba született. Apja eredeti neve Moulton volt, a Barrettet csak később vette fel. A szülők gyermekeiknek a lehető legjobb nevelést adták, magántanárok oktatták őket. Elizabeth nagyon hamar megtanult latinul, görögül és franciául is, nyolcévesen már Homéroszt olvasott eredetiben. Verselni is korán kezdett, első zsengéi a családi születésnapokra írt alkalmi költeményei voltak, majd 14 évesen összeállította első versgyűjteményét is A maratoni csata címmel. Következő kötete, az An Essay on Mind már magánkiadásban jelent meg, amelynek apja állta a költségeit.
Az 1820-as évek elején súlyosan megbetegedett, egyes források szerint lovaglás közben leesett a lóról, és súlyosan megsérült a gerince, évekig ágyhoz kötött beteg volt, s sokáig morfiummal kezelték, hogy a fájdalmakat elviselje.
1826-ban, anyjuk halála után a népes család Londonba költözött, ahol Elizabeth több folyóiratra is előfizetett, s figyelemmel kísérte az irodalmi eseményeket. 1838-ban jelent meg a The Seraphin and Other Poems (A szeráfok és más versek) című kötete, amelyre már a kritika is felfigyelt. Ugyanebben az évben ismét komolyabban megbetegedett, a gerincsérülés mellett tüdőbaja is volt, s ekkor apja a Devon grófságbeli Torquay-be küldte gyógykezelésre. Itt élt egyik öccse is, aki azonban a tengerbe fulladt, s halála annyira megrázta Elizabethet, hogy teljesen bezárkózott, családtagjain és legjobb barátain kívül nem akart találkozni senkivel, csak az irodalommal foglalkozott.
1844-ben megjelent Poems (Versek) című kötetére felfigyelt egy ifjú poéta, Robert Browning is, aki levélben fejezte ki rajongását költőtársa iránt. Levelezni kezdtek egymással, aminek szerelem lett a vége. A személyes találkozásra 1845 nyaráig várniuk kellett, Browning ekkor megkérte a nála hat évvel idősebb Elizabeth kezét. Az idősebb Barrett mind a 12 gyermekének megtiltotta, hogy megházasodjanak.
Az atyai tiltás ellenére 1846 szeptemberében összeházasodtak, s Pisába utaztak. Itt születtek meg Barrett Browning mindmáig legismertebb versei, a Portugál szonettek, amelyekben a férje iránti szerelmét, saját legbensőbb érzéseit énekelte meg. A cím jelentése kettős: férje Elizabeth barnás arcszíne miatt „kis portugálomnak” nevezte őt, ugyanakkor a költőnő túl személyesnek érezte a verseket ahhoz, hogy saját neve alatt jelentesse meg, ezért fordításnak tüntette fel, mintha Camoes portugál költőhöz írta volna őket kedvese. Szintén Pisában keletkezett A szökött rabszolga Pilgrim’s Point-nál című műve, amelyben az egyesült államokbeli rabszolgaság ellen tiltakozott.
1849-ben Firenzébe költöztek, ahol megszületett egyetlen gyermekük, Robert Wiedemann, aki később szobrászként szerzett nevet magának.
Elizabeth figyelmét ekkortájt az olasz politikai élet, a szabadságmozgalmak eseményei kötötték le, tapasztalatait, érzéseit a Casa Guidi ablakai című munkájában összegezte. 1851-ben és 1855-ben rövid időre Londonba utaztak, s meglátogatták Elizabeth apját, akinek haragját lánya szemmel látható boldogsága és a fiú unoka sem enyhítette.
A látogatás során fejezte be a költőnő legnagyobb szabású vállalkozását, az Aurora Leigh című verses regényét, amelyben egy melodramatikus szerelmi történeten keresztül számos erkölcsi és társadalmi kérdésről fejtette ki véleményét. A kritika fanyalogva fogadta a művet, de az olvasók körében rendkívül sikeres volt.
Élete utolsó éveiben érdeklődése a spiritizmus és az okkult tudományok felé fordult, de továbbra is izgatták korának eseményei, a visszásságokra érzékenyen reagált utolsó kötete, a Poems Before Congress (Versek egy kongresszus előtt) darabjaiban. Bár az itáliai éghajlat kedvező hatással volt egészségi állapotára, tüdőbajából sohasem gyógyult ki teljesen. Egy súlyos meghűlés következtében 1861. június 29-én firenzei otthonában, szeretett férje karjai közt halt meg.
Nem sokkal halála után jelent meg az élete utolsó időszakában írott verseinek gyűjteményes kötete. A költőnőt a mai napig az angol költészet nagyasszonyának tartják, akinek versei tele vannak gyöngédséggel, finom hangulatokkal, a szenvedők iránt érzett részvéttel, ugyanakkor érezhető bennük az intelligencia, a műveltség, a mesterségbeli tudás is. Babits így írt róla: „Asszonyi poézis ez. De nem elomló, +ősköltészetszerű+, autodidakta formában. Hanem a klasszikus férfikultúra fegyelmével és formahagyományával fölfegyverkezve.”
