Matuscsák Tamás Alexander G. Thomas néven jegyzett kötete nem kisebb személyiséget kíván bemutatni, mint Nikola Teslát, a zseniális feltalálót.
A szerző Nikola Tesla élete alapján írt első kötetében, amely Megszállottak címen jelent meg, a világhírű feltaláló – hivatalos életrajzaival ellentétben – nem hal meg New York-i szállodaszobájában, hanem fiatalsága kedvenc városába, Budapestre teleportálja magát, ahol egy helybéli szerb pap és egy volt műegyetemi tanár segítségével tehetséges kisgyerekeket próbál megmenteni a holokauszttól.
A második kötetben a történet folytatódik, de izgalmas cselekménye, egzotikus helyszínei és sokszínű karakterei az előzményeket nem ismerő olvasó számára is lebilincselőek.
Választ kapunk arra, hogy mi történne, ha a tudománytörténet egyik legzseniálisabb alakja napjainkban újra életre kelne, és sajátos gondolkodásmódját, univerzális elképzeléseit és elképesztő felkészültségét egy történelmi tett végrehajtása érdekében a ma technikai lehetőségeivel ötvözné oly módon, hogy ebben egykori megmentettjeinek, a legkülönbözőbb szakterületek azóta elismertté vált kutatóiból álló lelkes csapata is segíti munkáját.
Vajon tudna-e Tesla ma is csodát tenni?
Alexander G. Thomas: Második életek
A Tesla-hadművelet 2.
(részlet a könyvből)
Sztefánosz a könyvtárban beült trónszékre emlékeztető ülőalkalmatosságába, és egy évezredes öreg bibliát kezdett el lapozgatni. A kellemesen hűs levegőben agya lassan kezdett visszatérni az optimális üzemmódba, így körvonalazódott benne egy magyarázat. Elért Mózes második könyvéhez, és hamarosan megtalálta benne azt a részt, amit keresett: „Erről tudod meg, hogy én vagyok az Úr: Ímé, én megsújtom a vesszővel, a mely kezemben van, a vizet, a mely a folyóban van, és vérré változik…”.
Természetesen behatóan ismerte a teljes Bibliát, de mégis újraolvasta a tíz csapásról szóló egész fejezetet, hátha valamire rosszul emlékszik – könnyen megeshet az ilyesmi egy magafajta, nyolcvanon túli emberrel. De a leírás pontosan azt tartalmazta, amire emlékezett. Azaz ugyanazt, amit az utóbbi hetekben Mar Sabában átéltek.
– Egy: „Ímé, én megsújtom a vesszővel, a mely kezemben van, a vizet, amely a folyóban van, vérré változik…”. Megvolt!
– Kettő: „És a hal, a mely a folyóvízben van, meghal…”. Így történt!
– Három: „A folyóvíz pedig megbüdösödik…”. Megbüdösödött!
– Négy: „A folyóvíz békáktól pezseg, és felmennek és bemennek a te házadba és ágyasházadba és ágyadra…”. Feljöttek!
– Öt: „És bocsátok te reád, a te szolgáidra, és a te népedre és a te házaidra ártalmas bogarakat…”. Volt szúnyog és bögöly is bőven – gondolt Sztefánosz a sok-sok szárnyas ízeltlábúra, amelyek szinte elárasztották a kolostor környékét.
– Hat: „És lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély…”. „Lőn”, de hála Istennek már elmúlt! – adott hálát a hegumen az Úrnak és keresztet vetett.
– Hét: „Holnap ilyenkor igen nagy jégesőt bocsátok, a melyhez hasonló nem volt…”. Hoppá! – kiáltott fel Sztefánosz. – Valaki más is ismeri itt a Bibliát? Úgy látszik, egyáltalán nem véletlenül készülnek ezek itt ilyen sok vízre a csatornákkal és gátakkal! De „nagy eső” éppen itt, ahol ezerötszáz éve alig esett? „Holnap?!” Na, az aztán tényleg csoda lenne…
Éjszaka, amikor a fullasztó hőség miatt Sztefánosz atya amúgy is többször felébredt, valamiféle idegesítő zümmögés annyira zavarta, hogy felkelt megnézni, mi lehet a zaj oka. A kolostor udvaráról nem látott semmit, pedig a telihold ezüst fénye bevilágította az ősi épületeket és környéküket. Mivel a furcsa hang itt még inkább hallatszott, felmászott a nagy toronyba, körülnézni. A galambok halk búgással jelezték, hogy ugyan észrevették gazdájukat, de még nem kívánnak körözgetni, inkább továbbaludnának. A hegumen még a gerlehangok ellenére is jól hallotta, hogy merről jön a zümmögés, így arra fordulva kémlelte az eget.
Egyszerre megpillantott egy sötétszürke, felhőszerű valamit, ami közelített feléje, ám mielőtt egészen elért volna a toronyhoz, visszafordult és elindult az ellenkező irányba. Bizonyos idő elteltével aztán a felhő ismét száznyolcvan fokos fordulatot vett, és megint a tornyot célozta meg. Sztefánosz észrevette, hogy a felhő nem pontosan ugyanazt az utat járja be oda-vissza útja során, hanem mindig egy csíkkal odébb csúszik, ahogy egy szántó-vető paraszt műveli a földjét. Amikor pedig a jelenség a legközelebb ért, a hegumen meglátta, hogy valójában sáskaszerű, de annál is nagyobb szárnyas rovarok tucatjai alkotják a felhőt. Ezen kissé meglepődött. Még nem mostanra várta őket.
– Mondtam én, hogy nem lesz itt özönvíz! – suttogta maga elé, mintegy megnyugtatva a galambokat. – Úgy látszik, azt átugrottuk… – Egy pillanatra elhallgatott, majd mint aki álmot lát, fátyolos hangon idézte a bibliát.
– Nyolc: „Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz…”. Hát ez igaz! Ilyen sáskákat én még nem láttam. Óriásiak és olyanok, mintha fémből lennének… – gondolkodott hangosan, mintegy galambjainak magyarázva a furcsa jelenséget.
– De mintha nem enni jöttek volna ide, hanem okádni…
Valóban, a holdfényben csillogó nagy szárnyasok fejéből permetlé szóródott, amely lassan belepte a völgy minden egyes földcsíkját. Mire megvirradt, a folyó mindkét partját nyálkás harmat borította, egészen a hegygerincekig, amit aztán a szomjas föld gyorsan felszívott. A hegumen kissé csalódottan kászálódott le a toronyból. Sajnálkozva nézte a lelkes fiatal munkásokat, akik éppen belekezdtek napi munkájukba, és tovább ácsolták a hatalmas vízkerék utolsó elemeit, míg mások a földeken mélyítették a csatornákat, illetve kisebb gátakkal zárták el a korábbi vízfolyások helyét.
– Nem tudjátok, hogy errefelé sosem esik az eső?! – méltatlankodott Sztefánosz, aki immáron több mint hat évtizede élt ebben a sivatagos völgyben, ahol jó, ha öt centiméternyi víz hullott évente. De aztán a bibliai Noéra gondolt, aki az özönvíz előtt még sosem látott esőt.
– Vagy lehet, hogy én leszek az új Noé? Ilyen öregen kezdjek el bárkát ácsolni? – kérdezte, majd választ sem várva visszament a cellájába, hogy aludjon még egy pár órát…
