Egy ízben Renoir a fiatal lányokat „Isten legjobb alkotásainak” nevezte, a hóról pedig azt mondta, hogy a természet perverziója. A legnépszerűbb francia festő megszállottan rajongott a napért és a napfényért, csakúgy, mint magáért az életért.
A nők varázserővel hatottak rá, és ő minden elképzelhető pózban le is festhette őket: tánc, álmodozás, zongorázás, fürdés közben, gyerekekkel a karjukon vagy tollas ágyban fekve. „Azokat a képeket szeretem – mondta -, melyekbe, ha tájképek, be szeretnék lépni, ha pedig portrék, megsimogatnám a rajtuk látható nők keblét vagy hátát.”
A Montmartre-on eltöltött első napjaitól kezdve, amikor modelleket keresett az utcán táncoló szolgálólányok között, egészen utolsó, provence-i napjaiig folyamatosan kutatta a tökéletes női test szabályszerűségeit. Még akkor is, amikor szolgálóiból és feleségéből saját „háremet” tartott fent. Az élvezet és a festészet kéz a kézben járt. Életének egyetlen napja sem telt el festés nélkül.
Százhetvenöt éve, 1841. február 25-én született Pierre Auguste Renoir francia festő, az impresszionizmus kiemelkedő mestere. Festményeinek érzelemgazdagsága, a női test szépségének ragyogó ábrázolása különleges helyet biztosít számára a festészet történetében.
Szabó apja csak nehezen tudta eltartani hét gyermekét, ezért költöztek 1844-ben Párizsba. Renoir már 13 éves korában dolgozni kezdett egy porcelánfestő műhelyben, ahol hamar felfigyeltek kézügyességére, s a legelegánsabb darabok festését bízták rá. 1862-ben kezdte meg művészeti tanulmányait, ekkoriban találkozott és barátkozott össze Alfred Sisley-vel, Frédéric Bazille-jal és Claude Monet-val. A hírnév nem kapta szárnyra egy csapásra, kezdetben sokszor még festékre sem volt pénze, vevőt nem talált képeire, hosszú évekig csak küszködés volt osztályrésze. A francia-porosz háború idején önkéntesként vonult be a lovassághoz, a párizsi kommün idején a kommünárok kémnek nézték a Szajna-parton festegető Renoir-t, életét csak a véletlen mentette meg. Elveszítette egyik legfőbb támogatóját és barátját, lakóhelyet kellett változtatnia, ami festészetét is átalakította.
Barátaival új irányzat kidolgozásán fáradoztak, az impresszionisták első közös kiállítását 1874-ben szemlélhette meg a közönség. A többiek inkább tájképeket festettek, Renoirt az ember érdekelte és csakhamar több portréra is megrendelést kapott. Apró, sokszínű ecsetvonásaival érzékeltette a légkör vibrálását, a lombokon áttörő fényt, az emberi bőr ragyogását (Az evezősök reggelije, Mme Charpentier és gyermekei, A páholy). Egyre több megrendelést kapott, így anyagi gondjai megszűntek, sőt kedvére utazhatott is – járt Algériában, Spanyolországban és Itáliában, Szicíliában negyven perc alatt festette meg Richard Wagner portréját.
Új stílusa a legszembeötlőbben azokon a festményein jelentkezik, melyeken nyáridőben fürdőző lányokat és fiatal nőket ábrázol. Finoman árnyalt, ragyogó testű alakokat mutat meg öblökben, sziklákon vagy a vízben, szinte mindig egy napsütötte tengerparton. Renoirnál csak olyan modellek jöhettek szóba, akiknek bőrén úgy csillant meg a napfény, ahogy ő szerette volna.
Az 1879-ben készült Alvó lány ismeretlen modellje maradéktalanul megfelelt ezeknek a feltételeknek, bőre tökéletesen verte vissza a fénysugarakat. A tervezett, áttetsző ecsetvonások egy nagyon fiatal nőt láttatnak, aki úgy tűnik, alszik, karjait összefonja a feje mögött, ölét egy lazán odavetett lepedő takarja. Valóban alszik, vagy tudatában van annak, hogy figyelik? Kéjesen nyújtózó testét súlytalan elegancia lengi be, amely minden érzékisége ellenére meggyőző természetességet sugároz. „A meztelen nő vagy a tengerből, vagy az ágyból lép ki; vagy Vénusznak, vagy Nininek hívják, nincs rá jobb név” – jegyezte meg egyszer Auguste Renoir a nőről, akiben két lélek lakozik. Az Alvó lány a winterthuri Oskar Reinhart-gyűjteményben lelt állandó otthonra.
Az 1880-as évek elején túllépett az impresszionizmuson, felfedezte Raffaello és Ingres művészetét, a rajz és a vonal szerepét, a fegyelmezett klasszicizmus felé fordult – e korszakának terméke a Nagy fürdőzők. 1890-ben feleségül vette hű társát és modelljét, Aline-t, három fia született, közülük Jean ismert filmrendező lett, egyre többször festette a családi élet bensőséges pillanatait, s visszatért a színek hangsúlyozásához. A háznéphez felesége és három fián kívül a cseléd, Gabrielle – de mások is ültek modellt a művésznek, akik szinte a család tagjaivá váltak -, is hozzátartozott, akit családtagjaihoz hasonlóan újra meg újra lefestett.
Utolsó éveit a fizikai szenvedés tette tönkre. 1914-ben kitört a világháború, és a művész két nagyobbik fia a frontra ment. Ez már túl sok volt Aline-nak: egy év múlva meghalt, magára hagyta a férjét. A háború véget érte után a család élete visszatért a rendes kerékvágásba. Renoir folytatta a munkát; bár tolókocsiba kényszerült, élete végéig dolgozott, az utolsó időszakban kezéhez szíjazott ecsettel, sőt szobrokat is készített utasításai alapján előmunkált agyagból. A festő 1919. december 3-án halt meg Cagnes-sur-Merben.
Renoir kedves témája volt a női test szépségének ábrázolása, szívesen festett nyüzsgő társadalmi eseményeket is. Képeiről életöröm, derű, szépség árad, fürdőző női éppúgy ragyognak, mint virágcsokrai – talán ezért is kedvelik műveit világszerte.
