„Önhitt elképzelés, hogy a kultúrát csak magasabb rendű szellemek értik meg. Tudni kell a módját, hogyan közvetítsük, akkor válik igazán közkinccsé.” Benedek Elek unokája, Benedek István író, orvos, polihisztor 100 éve született.
Benedek István Széchenyi-díjas író, orvos, polihisztor 100 éve, 1915. január 17-én született. Nagyapja Benedek Elek erdélyi meseíró és szerkesztő, apja Benedek Marcell irodalomtörténész volt. A pesti, nyugatos irodalmár kör középpontjában, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Devecseri Gábor társaságában nőtt fel, így nem csoda hogy András bátyjához hasonlóan író is lett. Első írásai még gyermekkorában jelentek meg erdélyi gyermekújságokban.
A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett orvosi oklevelet 1940-ben, majd a csepeli kórház általános orvosa lett. 1945 és 1947 között a kolozsvári egyetem pszichológia tanára, 1948-tól 1952-ig a budapesti Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa, 1952-től az intapusztai és simasági Munkaterápiás Elmegyógyintézet igazgatója volt, ahol munkával, szabadsággal és emberséges bánásmóddal gyógyított. 1956 után néhány hétre Kistarcsára internálták. 1958-ban formálisan kapott ismét állást az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben, tíz esztendőn át pszichoterápiás szakrendelést vezetett a fővárosban. Egy ideig kerületi művelődésügyi tanácsadó volt, 1971-től szabadfoglalkozású író lett, s ismeretterjesztő előadásokat tartott a rádióban és a tévében.
1992-ben Szent-Györgyi Albert- és Széchenyi-díjat kapott „életművéért, különösen a tudományos ismeretterjesztés terén kifejtett tevékenysége elismeréseként”. Élete alkonyán a korábban toleranciát hirdető idős professzor politikai nyilatkozatokat tett, 1992-1996 között a Magyar Újságírók Közösségének tiszteletbeli elnöke volt. Benedek István úgy fogalmazott, hogy az ő ideálja a „reneszánsz uomo universale, aki mindenre kíváncsi, és az uomo dilettante, aki gyönyörűségét leli minden szépben, jóban”.
Első, nagy sikert aratott könyve az Aranyketrec (1957), amelyben intapusztai idegorvosi tevékenységét dolgozta fel. A mű 11 kiadást ért meg, és több nyelvre lefordították. Csineva címmel jelent meg önéletrajzi ihletésű családregénye (1968), A Párizsi szalonok a francia forradalom előzményeit tárja fel, a d’Espinassy kisasszony szalonjában találkozó enciklopédisták beszélgetéseinek felidézésével. A tudás útja (1972) tudománytörténeti esszé, A Mandragóra (1979) és a Hügieia (1990) az orvostudomány történetét ismerteti. Írt a tibeti, mexikói és inka orvoslásról is, A Csavargás az Alpokban (1958) ifjúkori turisztikai élményeit rögzíti, bravúros írói fogással: az idősödő ember találkozik két ifjúval, önnön fiatalkori énjével és bátyjával, s követi őket a völgyekben, amíg azok hegyet másznak. E könyv érzékelteti az 1930-as évek légkörét, a hitlerizmus előretörését is. Ezek az írások nem akarnak többet, mint egyéni megközelítésükkel hozzájárulni egy-egy kérdés tisztázásához, mindenkire rábízva a döntést, mindenkiben tisztelve az önállóságot, hiszen „kulcs nincs. Kulcsok talán vannak, de ezeket egyénileg kell mindig megtalálni, és nem is könnyű.”
Sokat foglalkozott a darwinizmussal, életrajzokat írt Lamarckról, Rousseau-ról, Courbet-ról, Adyról és apjáról, Benedek Marcellről. Kutatta az ösztönök világát (Ösztön és bűnözés, Az ösztönök világa), több szakcikket szentelt mesterének, Szondi Lipótnak, és kiemelten foglalkozott az anyák megmentője, Semmelweis Ignác életművével. Számos író és költő volt a barátja, mások mellett Karinthy Frigyes fia, Gábor, akit később magához vett, és lakásán ápolt élete végéig.
1976-ban jelent meg könyve az impresszionizmusról „- mondta Krisztina” címmel, és foglalkoztatta a felvilágosodás utáni francia kultúra is. Magyar hazafias versantológiáját Rendületlenül címmel adta ki 1989-ben, s több publicisztikai kötete is napvilágot látott. Szépirodalmi alkotásai a Kisvárosi történet (1961), az Ember és gyerek (1965) és a Három ing (1966), írt útirajzokat és irodalomtörténeti esszéket is. Benedek István 1996. június 9-én halt meg az itáliai Velencében.
