Zene, festészet, színpadi rendezés és szépirodalom egyaránt érdekelte. Irodalmi művei az epika és dráma területéről valók. Hatvanöt éve halt meg Budapesten Bánffy Miklós gróf, író, politikus, írói nevén Kisbán Miklós.
Hatvanöt éve, 1950. június 6-án (egyes források szerint 5-én) halt meg Budapesten. Gróf Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsvárt a losonczi előnevű régi erdélyi főnemesi famíliában, amely a 14. század végén vált ki a Tomaj nembeli Losonci családból. Bárói címet 1674-ben az Apaffy Mihály fejedelem alatt lefejezett Bánffy Dénes, osztrák grófi címet 1696-ban annak fia, Bánffy György szerzett, Bánffy Miklós 1880-ban kapott magyar grófságot.
Még diákkorában festeni tanult Székely Bertalantól. A kolozsvári és budapesti egyetemre járt, 1895-ben jogi doktorátust szerzett. Részt vett az erdélyi szövetkezeti mozgalom szervezésében, majd 1899-ben a fiumei tengerészeti hatóság fogalmazója lett, ezután a földművelési minisztérium szaktudósítói hálózatának berlini csoportjában dolgozott.
1901-1906 között szabadelvű képviselő, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, 1910-től megint Kolozsvár országgyűlési képviselője volt, pártonkívüli programmal. 1912-17 között a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsaként támogatta Bartók színpadi műveinek bemutatását, azok díszlet- és jelmeztervezője volt, ebből következőleg 1916-ban IV. Károly koronázási parádéjának kormánybiztosa is, közben 1912-13-ban szerkesztette az Erdélyi Lapokat.
Az I. világháború idején Tisza István híve, 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra. Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel megalakította budapesti Székely Nemzeti Tanácsot, ennek megbízásából külföldön tárgyalt az erdélyi magyarság érdekében. A tanácsköztársaság idején visszavonult, majd Bécsbe utazott. 1921-22-ben Magyarország külügyminisztere és egy ideig kisebbségügyi minisztere volt. Ő tárgyalt – sikertelenül – Benes cseh külügyminiszterrel egyes területek visszaadásáról. 1922-ben részt vett a genovai világgazdasági konferencián, neki köszönhető, hogy a kisantant tiltakozása ellenére hazánk a Népszövetség tagja lett.
1926-ban visszatért Erdélybe, bonchidai birtokára, román állampolgár és az erdélyi magyar irodalmi szellemi élet egyik vezetője lett. Részt vett az 1926-os marosvécsi Helikon találkozón, támogatta az erdélyi színjátszást és képzőművészetet. Az Ellenzék című lapot liberális irányba terelte, 1928-44 között az Erdélyi Szépmíves Céh elnöke és a református egyház főgondnoka, 1939-40-ben a Magyar Népközösség elnöke volt.
Észak-Erdély visszacsatolása után felsőházi tag, az Erdélyi Helikon társaság szellemi irányítója, az azonos című lap főszerkesztője lett, s elmarasztalta a magyar kormány Erdély-politikáját. 1943-ban Kállai Miklós kormányfő megbízásából Bukarestben tárgyalt a kiugrás ügyében, de eredménytelenül, mivel a románok Észak-Erdély visszaadását követelték, csupán annyit ért el, hogy szülővárosát, Kolozsvárt a magyarok harc nélkül adták fel. 1944-ben részt vett az erdélyi magyar irodalom újjászervezésében, az Utunk munkatársa lett. 1949-ben költözött Budapestre, itt halt meg 1950. június 6-án.
Zene, festészet, színpadi rendezés és szépirodalom egyaránt érdekelte. Irodalmi művei az epika és dráma területéről valók, első alkotásaival a konzervatív irodalmi hagyományt akarta megújítani. Naplegenda című, 1906-os drámája az új eszmék győzelmét példázza, Nagyúr címmel Attiláról írt darabja (1913) a késő romantika stílusában idézi a király alakját. Korai elbeszélései részben az arisztokrácia életéből, részben Erdély történetéből merítik témájukat. Farkasok című novellája a Horea-parasztfelkelés összeomlását, A császár titka az ázsiai nomádok erkölcseit mutatja be. 1929-es Martinovics-drámája klasszikus formában állítja színpadra a császári ügynök köztársasági vezérré és vértanúvá válását. Lélektani regénye, a Reggeltől estig (1927) a modern irodalom emlékezetre épülő technikáját alkalmazza, a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (1931) humoros apokrif emlékirat II. Rákóczi György és I. Apafi Mihály idejéből.
Legnagyobb vállalkozása Erdélyi történet című nagyszabású trilógiája, amely az erdélyi arisztokrácia sorsát, világának széthullását ábrázolja: Megszámláltattál… (1934), És híjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940). A mű Tamási Áron Címeresek című regényével vitázva készült.
A II. világháború után írt Bűvös éjszaka című elbeszéléskötete a jugoszláv partizánharcokkal foglalkozik. Az ostoba Li című háborúellenes szatíráját a kolozsvári Magyar Színház mutatta be. Utolsó éveiben emlékiratain dolgozott, A magyar politika kritikája című tanulmánya politikusi múltját összegezte. Grafikusként Balázs Béla, Tompa László és Tamási Áron műveit, s az Erdélyi Helikon folyóiratot illusztrálta. Nevét 2001 decemberében jegyezték be a Magyar Örökség Aranykönyvébe.
„Nagyméretű dilettáns volt, mindenbe belekapott, minden érdekelte, és mindig a rendhagyóért nyúlt” – írta róla Illés Endre.
