„Nagyszerű dolog a lélek nyugalma és az, hogy örülni tudunk magunknak.” Johann Wolfgang Goethe, a legnagyobb költő, a világirodalom egyik legnagyobb hatású egyénisége 265 éve született.
Ő volt Goethe – hangzik róla Szerb Antal klasszikusan tömör megfogalmazása. 265 évvel ezelőtt, 1749. augusztus 28-án Frankfurt am Mainban született Johann Wolfgang Goethe német költő, regény- és drámaíró.
Műve oly kiemelkedő a líra, a dráma, az epika és az esszéirodalom területén, hogy neve mindazt felidézi, amit alkotott. Élete 83 éve alatt sokat írt, munkássága kiterjedt az irodalom, színház, képzőművészet, természettudomány, politika területére. Főbb műveinek felsorolása is alig áttekinthető.
Az ifjú Werther szenvedései szentimentális levélregény, hatása egész Európára kiterjedt (öngyilkossági „járványt” váltott ki), és Goethét élete végéig a Werther szerzőjeként ismerték. A vándor vihardala, a Mohamed éneke, a Prométheusz, a Ganümedész, a német irodalmi lázadók mozgalmának, a Sturm und Drangnak és a természetrajongásnak lírai kifejezői.
Három fontos drámája: az Egmont, az Iphigénia Tauriszban és a Torquato Tasso. Az elsőnek a híres németalföldi szabadságharcos a hőse, a másodikban az önmagát legyőző embert és a humanitás megváltó erejét ábrázolja, a harmadik saját konfliktusát fogalmazza meg az udvari élettel. Következő nagy műve: a Római elégiák az antik szerelem erotikáját, az érett férfi életörömét fejezik ki.
Híres balladái (Az isten és a bajadér, A vilikirály, A bűvészinas, A korinthusi menyasszony) Schillerrel való versengésben keletkeztek, témájuk régi és távoli, ám Goethe feldolgozásában mély erkölcsi és mitikus tartalommal telítődtek.
Egyik fő műve a Wilhelm Meister tanulóévei, jellegzetes polgári fejlődésregény. Ennél népszerűbb lett a Hermann és Dorothea idillikus polgári eposza, melyben a kor viharai, így a francia forradalom is érzékelhető. Következő nagy műve a Vonzások és választások, egy négyszereplős, kiegyensúlyozott kamararegény, mely két pár „cserebomlását” beszéli el.
Nyugat-keleti díván című versciklusában Háfiz 14. századi perzsa költő hangján szólal meg keleti és nyugati versformákban. Késői szerelmének terméke a Marienbadi elégia, amely búcsú is az élettől. Halála előtt befejezte töredékeit, az Utazás Itáliábant, az önéletrajzi Költészet és valóságot, s fő művét, a Faustot ,mivel elmélkedésre, titkok megfejtésére invitál, nem a puszta szórakozást vagy a készen tálalt életbölcsességet kereső olvasónak való. A Faust a megismerés drámája – a világot ésszel, érzékekkel megismerni vágyó emberé. Nem is ölthetett volna hát más alakot, csak ilyen „összemérhetetlent”, amelybe beleépül a „világ és az ember története is”.
Ő volt tehát Goethe
GOETHE: FAUST
(részlet)
KOMÉDIÁS
Utókor! Már az is bosszant, ha hallom!
Teszem, ha erről kellene szavalnom:
kicsúfolhatnám a jelent?
Mert erre vár, s meg kell hogy kapja máma.
Magamfajta legény és tudománya
valamit mégis csak jelent!
Ki könnyű szóval érteti magát,
közönségünk kedvétől mit se tartson,
sőt lesse még nagyobb hadát,
hogy még tágabb körökre hasson.
Csak bátran fel! Te adj útmutatást,
vesd el a képzelet minden koloncát,
működjék szenvedély, érzés, tudás
s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!
(ford.: Jékely Zoltán)
Polgári családból származott, de később „von”- nal írta a nevét. Apja udvari tanácsos, szigorúan pedáns, merev jogászember, anyja a frankfurti polgármester vidám, derűs életfelfogású lánya volt. Gyermekkorában főként ez az életöröm hatott rá. Jogot tanult Lipcsében és Strassburgban, itt találkozott Herderrel, aki felhívta figyelmét a világirodalom több nagyságára s a népköltészetre. Friderike Brionhoz írt szerelmes versei egyszerűségükkel, személyességükkel a nagy líra kezdetét jelzik. Vizsgái után hazatért Frankfurtba. 1772-ben a wetzlari kamarai bíróság gyakornokaként beleszeretett Charlotte Buffba, akit a Werther Lottéjaként örökített meg. A Sturm und Drang irodalmár-mozgalom vezéralakja lett.
1775-ben Károly Ágost herceg (egyetemi évfolyamtársa) hívására Weimarba utazott, itt a herceg ivócimborája, majd titkos tanácsos, kamarai elnök, nemes és miniszter lett. Kitűnő hivatalnok volt, az adó- és hiteljogi ügyek szakértőjévé vált, több német állam átvette újításait. Fejlesztette a kereskedelmet, a bányászatot. Oktatási ügyekkel is foglalkozott, 1791-1817 közt a weimari udvari színház igazgatója, a hercegség kulturális vezetője lett.
Weimarban került kapcsolatba Charlotte von Steinnel. A hét évvel idősebb, művelt asszony segítette a költő lehiggadását, lelki- szellemi elmélyülését. Később azonban előle menekült Itáliába, az ott töltött két év alatt nagy hatást tett rá az antik műveltség, itt vált romantikusból klasszikussá. Otthon megismerkedett az egyszerű varrólánnyal, Christiane Vulpiusszal, aki élettársa, fia anyja, majd felesége lett, az úri társaság megbotránkozására.
Goethe 1794-ben kötött barátságot Schillerrel, kapcsolatukat nemes versengés és termékeny együttműködés jellemezte. Goethe színházában Schiller főrendező lett. Sok közös munkájuk volt Schiller korai haláláig, ám végig Herr Exzellenz-nek, illetve Herr Doctornak szólították egymást. Goethét idegesítette Schiller bohémsága, társát meg a miniszter szertartásossága. Nevük mégis összefonódott a német irodalomban, weimari közös szobruk is kézenfogva ábrázolja őket.
Goethe német főtisztviselőként nem mutathatta ki szimpátiáit a francia forradalommal, az mégsem maradt titokban, emiatt sokan hazafiatlannak tartották. Hercegével részt vett a francia háborúban is, némi viszolygással. Ez idő eseménye a császári fogadás, mely után Napóleon így foglalta össze benyomásait: Íme, egy ember!
1823-tól visszavonultan élt. Megkérte az 55 évvel fiatalabb Ulrike von Lewetzow kezét, ám a szülők a korkülönbséget sokallták. Filozófiával, természettudományokkal, történelemmel, irodalom- és művészetelmélettel foglalkozott, egyetemességre törekedett. Lassan kívül, illetve felülemelkedett korán.
Fő műve a Faust, melyet egész életében alakított. Az Ős-Faust csak a Margit-drámát tartalmazta, ezt a Mephistó-szerződéssel s a Walpurgis-éjjel bővítette ki. Az első rész az életet nyújtja, a második jelképesebb, itt jelenik meg a kutató, alkotó fausti ember, aki a nyugati kultúrát létrehozta.
1832. március 22-i, Weimarban bekövetkezett halála után titkára, Eckermann kiadta a Beszélgetések Goethével című könyvét, mely képet ad az író napjairól, gondolatairól.
A mű utóéletében még fontosabb a Lotte Weimarban Thomas Manntól. A Werther folytatásaként az idős Lotte meglátogatja a kegyelmes urat, s a szereplők ironikusan jellemzik mind magukat, mind a fiatal, illetve a koros Goethét.
