Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, de emberekre jellemző vonásokkal, tulajdonságokkal. Többnyire az emberi gyarlóságokat bírálta. Jean de La Fontaine a különc, de népszerű és közkedvelt meseíró és költő 320 éve, 1695. április 13-án halt meg.
„A mese nemcsak az, amit mutat a látszat,
mert benne oktatónk lesz minden egyes állat.
S unalmas a morál, ha durva, meztelen,
meddő az íly mese, virágot nem terem.”
(Ford.: Radnóti Miklós)
Champagne tartományban, Chateau-Thierry településen született 1621. július 8-án jómódú hivatalnokcsaládban. Szülei óhajának engedve húszévesen egy párizsi papneveldébe iratkozott be, de a szerzetesi életet nem találta vonzónak, és másfél év múlva átiratkozott az egyetem jogi fakultására. Még egyetemi évei alatt elvett egy gazdag, tizenöt éves lányt, anyagi gondjai sohasem voltak. Diplomáját 1649-ben szerezte meg, három évvel később megörökölte apja hivatalát, „a vizek és erdők felügyelője” lett.
JEAN DE LA FONTAINE: A TÜCSÖK MEG A HANGYA
(részlet)
A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
(ford.: Kosztolányi Dezső)
Ideje java részét azonban Párizsban töltötte, ahol társaságba járt, kapcsolatokat épített. Támogatói közé tartozott a gazdag pénzügyminiszter, Nicolas Fouquet, neki ajánlotta egyik legszebb költeményét: Elégia a vaux-i nimfákhoz. (Publius Terentius Afer Eunuch című darabjának sikeres színrevitelével keltette fel a Napkirály és pénzügyminisztere figyelmét, majd támogatását.) Fouquet kegyvesztettsége után is hű maradt támogatójához, amivel kivívta XIV. Lajos és az új pénzügyminiszter, Colbert haragját.
1672-ben szülőhelyét, hivatalát, családját is elhagyta, és végleg Párizsba költözött. Életét az irodalomnak szentelte, Madame de la Sabliere házában élt, akinek szalonja tudósok, filozófusok és írók nevezetes találkozóhelye volt. Az asszony halála után pedig az Hervard házaspár vette pártfogásába.
La Fontaine a társaságok kedvelt alakja lett, sok jóakarója volt az udvarban és a nemesség körében. Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a „hasonszőrűek”, az írók társaságát szerette, 1684-ben a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották. Az Antoine Furetiére-féle szótár körül kialakuló vitában és az úgynevezett antik-modern perpatvarban is tevékenyen részt vett.
A különc, de népszerű és közkedvelt költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban. Meséi 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg. A mesék tartalmát, témáját nem mindig ő találta ki, sokat merített Aiszóposz hagyatékából, illetve a kelet-ázsiai mesekincsből, de ezekből afféle miniatűr drámákat és komédiákat írt, fordulatos cselekménnyel, jól jellemzett figurákkal. Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, de emberekre jellemző vonásokkal, tulajdonságokkal. Többnyire az emberi gyarlóságokat bírálta. Meséit ma is örömmel hallgatják a gyermekek és felnőttek, számos meséjét meg is filmesítették.
A francia író munkássága előtt az állatmese nem volt más, mint rövid példázat, amelynek szereplőit nem kellett komolyan venni, hiszen csak a tanulság kedvéért léteztek. A szerző, bár vígjátékokat, regényt és különböző költeményeket is írt, tehetségének legmegfelelőbb és legszabadabb formáját – igaz, csak igen későn, 47 évesen – e műfajban találta meg.
Meséit kettősség jellemzi. Egyszerre ruházza fel az állatokat emberi jellemvonásokkal, és ír az emberről, akiben ugyancsak felfedezhetők állati tulajdonságok. Így az állatok örve alatt szabadabban beszélhetünk az emberről, egyúttal pedig úgy tűnhet, hogy az egész teremtést ugyanazok a törvények hatják át és az állatokat ugyanazok a vonások jellemzik s ugyanazok a veszélyek fenyegetik. Ebben az óriás egységben egy kis megnyugtatás is rejlik.
A pajzán mesélő
„Ez igen bölcs tanács – felele a buta
Kecskebak, e bizony eszembe sem juta.
Nincs szebb a szép észnél széles ez világon,
Mert segít az minden bajon s szorultságon.”
La Fontaine-t kissé egyoldalúan, jobbára csak meséiből ismerjük, állítólagos lustasága ellenére termékeny szerző volt, írt alkalmi verseket, drámát és számos novellát, anekdotát és prózai műveket is, például az fordulatos Pszükhé és Cupido szerelmei című regényt, valamint a sikamlós Sólyom, valamint a Szerelmes kurtizán című elbeszéléseket. Ezek a sokszor sikamlós és pajzán, mély bölcsességén alapuló, sziporkázóan szellemes történetei sohasem ízléstelen széphistóriák már megjelenésükkor kivívták a hivatalos körök haragját és az olvasóközönség tetszését. Rendszerint Boccaccio, Rabelais, Machiavelli tollából származó történeten, vagy a középkor népies francia elbeszéléseinek a fabliauknak valamelyikén alapulnak. A Parnasszus „virágról virágra könnyelműen szálló pillangó” – ahogy La Fontaine jellemezte -, azonban kedvére követte szeszélyes ötleteit, és az átvett anekdotát „a maga fűszerével” ízesítette.
A későbbi korok írófejedelmei a francia nyelv egyik legkiválóbb művelőjének nevezték. Magyarra már a 18. századtól átültették műveit, a múlt században Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós fordította le meséit. La Fontaine széphistóriáinak eddigi legteljesebb magyar gyűjteményét Babits Mihály, Jékely Zoltán és Rónay György szellemes fordításában nyújtjuk át az olvasóknak.
