Élete és művészete a romantika kvintesszenciája. 160 éve, 1856. július 29-én halt meg Robert Schumann német zeneszerző, a zongoramuzsika és a dalköltészet kiemelkedő mestere, a német romantikus zene egyik vezéregyénisége.
Robert Schumann 1810. június 8-án született Zwickauban. Egy könyvkereskedő gyermeke volt, a szülői ház légkörét a tudomány és a művészetek töltötték be. Az ifjú Schumann hosszú ideig nem tudott választani két szenvedélye, az irodalom és a zene között: tízévesen már kiválóan zongorázott, kamaszkorában elbeszéléseket írt. A családfő korai halála aztán eldöntötte a kérdést: anyja kívánságára jogot hallgatott előbb a heidelbergi, majd a lipcsei egyetemen. Szó szerint hallgatott, mert a zenét, filozófiát és a helyi sörözőket vonzóbbnak találta az előadótermeknél. A zenéhez sem lett hűtlen, Friedrich Wieck neves zenepedagógustól zongorajátékot, zeneelméletet és zeneszerzést tanult. 1830-ban az olasz hegedűvirtuóz, Paganini egyik koncertjének hatására a zongoraművészi pálya mellett döntött, de a sors közbeszólt: egy eltúlzott technikai gyakorlat következtében megbénult az egyik ujja, a művészi karrierről így le kellett mondania. (Újabb kutatások szerint maradandó károsodását a szifiliszének kezelésére használt higany által előidézett mérgezés okozta.)
Többé-kevésbé kényszerből lett zeneszerző, ezzel egyidejűleg zeneíróként is jelentős lépésre szánta el magát. 1834-ben megalapította az azóta is működő tekintélyes zenei szakfolyóiratot, a Neue Zeitschrift für Musikot, amelyet aztán a művészi haladásért folytatott küzdelem egyik legfontosabb orgánumává fejlesztett. A lapban Schumann kiállt a művészi nagyság és az értékek mellett, lelkesen méltatta az olyan fiatal tehetségeket, mint Chopin és Brahms, elsőként mutatott be addig ismeretlen remekműveket.
A harmincas évek magánéletében is jelentős változást hoztak. Egymásba szerettek tanítómestere serdülő leányával, a kiváló zongoraművész Clarával, s bár a rigorózus Wieck a frigyről hallani sem akart, a fiatalok türelmesen vártak, mígnem 1840-ben bírói engedéllyel házasságot kötöttek. Házasságuk első évében az ifjú férj, – akit korábban kizárólag a zongoramuzsika érdekelt – ontotta a szerelmes dalok özönét. 1840-et a zenetörténet „Liederjahr-ként”, A dalok éveként tartja számon, mert ebben az évben Schumann éppen 138 dalt komponált. Gyakorlatilag ő „találta fel” a romantikus rövid, költői zongora műveket, az 1830-as évek végén sorra születtek e kompozíciói.
A következő tíz évben – főként felesége bíztatására – a szimfonikus művek, a kamarazene, a versenyművek felé fordult, ekkor született az A-moll zongoraverseny, a Rajnai szimfónia, az Esz-dúr kvintett. Schumann próbálkozott az oratórium (Az Éden és a Péri), az opera (Genovéva), sőt a kantáta, a mise és a színpadi kísérőzene (Manfred) műfajával is, ezeknek egy része azonban mára feledésbe ment, sőt keletkezésükkor sem váltották ki a szerző által várt kedvező visszhangot.
Schumann súlyosan terhelt családból származott, s az elmebetegségre, a skizofréniára való hajlamot ő is örökölte. Fiatal korának ivászatai és szoknyavadászatai csak súlyosbították pszichológiai problémáit. Őrültségét tipikusan romantikus módon, félelem és elragadtatás vegyülékével közelítette meg. A negyvenes évek végétől téveszmék és hallucinációk gyötörték, sötét démonokat látott maga körül. Menekülni kezdett a környezetétől, munkájától. Drezdába, majd Düsseldorfba költözött, és megvált a szívének oly kedves zenei folyóirattól. A démonok azonban utolérték, és ő tudta, mi következik. Utolsó darabját éjszaka felriadva komponálta: szavai szerint Schubert és Mendelssohn íratták le vele a témát, amelyre öt variációt komponált. 1854 februárjában a Rajnába vetette magát, de kimentették és őrültnek nyilvánították.
A Bonn melletti Endenich idegszanatóriumának zárt osztályára szállították, tragikus leépülése még két évig tartott, jóllehet akadtak világos pillanatai. Itt halt meg 1856. július 29-én, valószínűleg rosszul kezelt szifiliszének szövődményeiben. Örökségét hűséges özvegye, Clara gondozta, s ő irányította azok kritikai kiadását is (bár egyesek szerint ő és Brahms több késői művet, amelyek megítélésük szerint már az őrültség jeleit tükrözték, megsemmisítettek.)
Élete és művészete a romantika kvintesszenciája. A nagyobb zenei formákkal, mint a szimfónia és a versenyművek elégedetlen volt, lírai géniusza a dalokban és a rövid zongoradarabokban fejeződik ki. Dalaiban a zene és költészet olyan egysége jött létre, amit a romantikusok a művészet végső céljának tekintettek.
