Olyan hírességek hallgatták, mint a perzsa sah és felesége, a walesi herceg, Arthur Rubinstein, Arturo Toscanini, Spencer Tracy vagy John Steinbeck. Seress Rezső zeneszerző, a világhírűvé lett Szomorú vasárnap és a Szeressük egymást gyerekek című dalok szerzője 125 éve született.
Seress Rezső 115 éve, 1889. november 3-án Budapesten látta meg a napvilágot Spitzer Rudolf néven. Artistának készült, tehetséges légtornásznak bizonyult, de egy cirkuszi próbán leesett a magasból. Csodával határos módon túlélte a zuhanást. Hosszú felépülése közben egy Üllői úti kocsmában ismerkedett meg Bilicsi Tivadarral, aki rábeszélte, hogy próbálja meg a színész mesterséget. Jelentkeztek Rákosi Szidi magániskolájába, de még a felvételin is mankóval jelent meg, így amikor kiderült, hogy táncoskomikus szerepre vágyik, a bizottság kétkedve csóválta a fejét. Mégis színész lett belőle, évfolyamtársai Vaszary Piroska és Halmay Tibor voltak.
„- Ne beszélj olyan sokat, Rezső, mert mindjárt beduglak a mellényzsebembe.
– Akkor, barátom – nevet vissza Seress –, több lesz a zsebedben, mint a fejedben…”
A Műszínkörben kezdett dolgozni, évekig nyomorgott, egyetlen vigasza a színpad mögött álló pianínó volt, amelyen esténként, az előadások után saját kedvtelésére játszott. A színház igazgatója felfigyelt rá, és műsorra tűzte játékát. Első, országosan ismert szerzeménye az 1925-ben komponált Még egy éjszaka című dala volt.
Végképp hátat fordított a színháznak, amikor Nádor József zeneszerző beajánlotta a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe, majd a közeli Kispipában játszott, az Akácfa utcában. Az apró termetű, jó humorú „kis Seress” nem volt férfiszépség, mégis az akkori Pest egyik legszebb asszonyát vette feleségül.
Énekelni sem tudott igazán, rekedtes hangján inkább elmondta dalait, miközben jobb kezével zongorázott. A ballal ugyanis nem tudott játszani, és a zongora tetején heverő kottákat sem tudta olvasni. Mégis ő volt a korabeli Pest egyszemélyes intézménye, akinek kedvéért később olyan hírességek ültek be az említett vendéglőkbe, mint a perzsa sah és felesége, a walesi herceg, Arthur Rubinstein, Arturo Toscanini, Benjamino Gigli, Spencer Tracy, John Steinbeck és Otto Klemperer.
„Nem muzsikus – csak zseni”.
Világhíressé az 1936 körül keletkezett Szomorú vasárnap című dalával vált, amelyet Jávor László versére írt; a dal önálló életet kezdett élni – szövegét 28 nyelvre fordították le. Seress Rezső egyik interjújában a cikkíró úgy írta, mintha egyedül Seress érdeme lett volna a dalt. Jávort ez rendkívül bántotta – „valóban gyilkos ez a dal” – állapította meg baráti körében.
De a dal sláger is lett: svájci, olasz, francia, német lap cikke foglalkozott a vele. „Csodálatos – mondja Jávor -, hogy Dánia, az északi melankólia országa és Svájc ködös kantonjai egyszerre figyeltek fel. Észak szőke germánjai a magyar déltől kapják a szenvedély dalát, a szenvedély szavát.” A dalról és az öngyilkosokról szóló tudósítás tehát bekerül a nemzetközi hírpiacra valahogy. Sok ország átveszi, és rövidesen már mint az „öngyilkosok himnuszáról” beszél dala kapcsán számos külföldi lap.
1944-ben munkaszolgálatra vitték. Életét egy német katonatisztnek köszönhette, aki többször is hallotta játszani. Hazatérése után ott folytatta, ahol abbahagyta – a Kulacsban. Pedig ekkor már gazdag ember volt, azzá tette a Szomorú vasárnap, vagy ahogy mindenütt ismerik, a Gloomy Sunday. Szerzeményét az egész világon játszották, repertoárján tartotta többek között Louis Armstrong, Bing Crosby, Paul Robeson, Ray Charles, Maurice Chevalier, Josephine Baker.
Az őt megillető jogdíjak szépen halmozódtak az Irving Trust bankháznál, New York-ban, végül mintegy 360 ezer dollárja gyűlt össze. Ám saját bevallása szerint hosszában is tériszonya volt, a VII. kerület határát sem tudta átlépni, nemhogy elutazzék jogos járandóságát felvenni. Azonban a legnagyobb haszon, amit a Szomorú vasárnaptól nyert, a puszta élete volt, ugyanis egy német katonatiszt, aki korábban látta a „kis Seresst” Budapesten játszani, három és fél évnyi szenvedés után megmentette őt. Miután a háború véget ért, Seress visszatért a fővárosba, és egészen haláláig nem is mozdult ki onnan. Az ötvenes évek elején „munkahelyet” váltott, egészen haláláig a Kispipában szórakoztatta a nagyérdeműt. Nem is maradt más választása, mert a Rákosi-korszak kultúrpolitikája túlzottan dekadensnek ítélte, és indexre tette dalait.
A hatvanas évek elejétől egyre jobban érzékelte, hogy az ő egyszerű, sallangmentes előadásmódja egy letűnt világot idéz, nem tud megfelelni a megváltozott zenei ízlésnek. 1968. január 11-én az egyre mélyebb depresszióval küzdő Seress máig sem tisztázott körülmények között véget vetett életének: lakásának ablakából ugrott ki, azonban túlélte az esést, így még aznap a MÁV Kórházban gipsze drótjával fojtotta meg magát.
A Szomorú vasárnapon kívül számos más sláger is az övé (Fizetek főúr, Szeressük egymást gyerekek, Én úgy szeretek részeg lenni stb.), magyar nótákat is komponált (Gyere, Bodri kutyám). Írt operettet és két kisregényt is. Emlékkönyvébe Otto Klemperer csak annyit jegyzett bele: „Nem muzsikus – csak zseni”.
