„Amint megláttam a levelet, rögtön tudtam, hogy ő írta. Kétség sem férhetett hozzá: a megszólítás, a precíz, apró betűs kézírás, a dátum, a levél tartalma mind igazolták a korát és a szerző kilétét.” Mi lenne, ha… ha megtalálnád Jane Austen egy levelét?
Samantha McDonough alig hiszi el, amit lát – azt meg pláne nem, hogy mekkora szerencséje van. Egy kétszáz éves verseskönyv felvágatlan lapjai közé dugva egy levélre bukkan, melyet meggyőződése szerint Jane Austen írt.
A levélben szó esik egy kéziratról, aminek sajnálatos módon „a devonshire-i Greenbriarben nyoma veszett”. Lehetséges, hogy létezik egy ismeretlen Jane Austen-regény, ami csak felfedezésre vár? Ki tudna ellenállni a kísértésnek, hogy a keresésére induljon?
A gyönyörű, több száz éves Greenbriar birtokra érve Samanthának nincs könnyű dolga, amikor meg akarja győzni Anthony Whitakert, a jóképű, ám hajthatatlan tulajdonost arról, hogy kutassák fel az elveszett Austen-művet – egészen addig, amíg szóba nem kerül, hogy a kézirat akár több millió dollárt is érhet.
Az eddig ismeretlen kézirat megtalálása és elolvasása után Samanthát és Anthonyt azonnal magával ragadja Rebeka Stanhope, a falusi lelkész lányának története, aki kalandjai során keserédes leckéket kap az életről és a szerelemről. Ahogy a múlt újonnan felfedezett meséje lassan feltárul előttük, a jelenben is szövődik egy történet, amitől talán mindkettejük élete örökre megváltozik.
Syrie James: Az elveszett Jane Austen-kézirat
(Részlet a könyvből)
A kezdetek
Amint megláttam a levelet, rögtön tudtam, hogy ő írta.
Kétség sem férhetett hozzá: a megszólítás, a precíz, apró betűs kézírás, a dátum, a levél tartalma mind igazolták a korát és a szerző kilétét.
Teljesen véletlenül bukkantam rá. Egy nagyon régi, XVIII. századi angol verseskönyv lapjai között bújt meg, amit egy oxfordi antikváriumban találtam. Hirtelen felindulásból vásároltam a könyvet, hogy bővítsem vele az otthoni könyvtáramat, és hogy a néhány napos angliai kiruccanás alatt társamul szegődjön.
Rövid útnak szántuk, csak néhány napra jöttünk. Amikor megtudtam, hogy a barátom, Dr. Stephen Theodore egy londoni orvosi konferenciára készül, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy elkísérjem.
Noha nyilvánvaló volt, hogy őt az idő nagy részében lefoglalja majd a konferencia, mégis úgy éreztem, nagyszerű alkalom kínálkozik arra, hogy egy kis különbejáratú nosztalgiakörutat tegyek. Az első állomásom Oxford volt – félbemaradt tanulmányaim helyszíne. Egy csodás júniusi délutánt és estét töltöttem azzal, hogy bebarangoltam a régi kedves törzshelyeimet, végig azt kívánva, bárcsak megoszthatnám mindezt Stephennel – de legalább e-mailben, SMS-ben és telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot.
A könyvet egy poros kupacban találtam egy bolt hátsó pultján, ahol senkinek sem tűnt fel, nem keltette fel senki érdeklődését.
Érthető volt, hogy miért: nem valami szép kiállítású kötet. Még mindig az eredeti, ideiglenes kötésben volt – hanyagul összefércelt lapok, a borító olcsó karton, a címet pedig egy apró, a gerincre ragasztott papírcímkére nyomták. A kiadás évét nem találtam, de legalább kétszáz évesre becsültem.
Miután megvettem a könyvet, csak másnap reggel adódott alkalmam, hogy tüzetesebben megvizsgáljam új kincsemet. Szürke, viharos időre ébredtem, ezért a panzióban komótosan elköltött angol reggeli után elhatároztam, hogy inkább barátságos kis szobámban, egy bögre kávé társaságában várom meg, amíg eláll az eső. Lehuppantam az ablak előtti kényelmes székre, felgyújtottam a régimódi lámpát, és óvatosan kinyitottam a viharvert kötetet.
Az első néhány oldal széle megbarnult és bepiszkolódott, de ahogy tovább lapoztam, tiszta fehér oldalakat találtam, csak a széleken volt egy-két világosbarna folt. Lassan végiglapoztam a kötetet, és mosolyogtam az antik betűtípussal szedett ismerős, szeretett verseket olvasva. A lapok széle szaggatott volt, ahol az első tulajdonos késsel felvágta az íveket. A könyv vége felé észrevettem, hogy néhány lap még nincs felvágva, az egyben maradt ívek pedig egyfajta zsebet képeztek. A panzió tulajdonosától kölcsönkértem egy levélkést, és óvatosan felvágtam a maradék néhány lapot. Legnagyobb meglepetésemre az utolsó zseb lapjai közé csúsztatva egy gondosan boríték alakúra hajtogatott papírlapot fedeztem föl.
Kibontottam. Egy befejezetlen levél volt. Vastag, nehéz, vízjellel ellátott papírra írták, amin látszódott a hajdani papírmerítő forma jellegzetes bordázata. Barnásfekete volt a tinta. A dátum és az elegáns folyóírás arról árulkodott, hogy a levelet lúdtollal írták. Elolvastam a megszólítást, és a szívem majd’ kiugrott a helyéből. Alig hittem a szememnek, amikor végigolvastam.
1816. szeptember 3., kedd
Drága Cassandrám,
köszönöm leveledet, melyet nagy örömmel vettem kézhez. Rendkívül hálás vagyok, hogy érkezésed után ily hamar tollat ragadtál, és megosztottad velem szálláshelyetek minden részletét, bár gyanítom, az olvasó több örömét lel te bennük, mint a sorok írója. Noha hálószobád elég kényelmesnek tűnik, sajnálattal olvasom, hogy nem gyújtottak be, és megdöbbentőnek találom, hogy Mrs. Potter három guinea-t akar felszámolni egy ilyen helyért! Nyilvánvalónak tűnik, hogy Cheltenhamnek inkább a május kedvez! A prémkabátod kétségkívül boldog, hogy magaddal vitted, hiszen gyakran fogod viselni. Remélem, Marynek többet használ majd a víz, mint nekem. Mindenképpen értesíts a hogylétéről. Mi jól vagyunk errefelé. Az elmeneteledkor kínzó betegség volt oly kedves, és köszönés nélkül eltávozott, így örömmel tudathatom veled, hogy az elmúlt néhány nap során alig szenvedtem a hátfájástól. Igyekszem maradéktalanul kikúrálni magam, amennyire csak lehet, hogy jobban élvezzem Edward látogatását. Sok örömet okoz nekem.
Regényt ír – mind meg hallgattuk, és mondhatom, igazán jó és eszes írás. Úgy gondolom, első osztályú munka lehetne, ha rávenné magát, hogy befejezze.
Edward szerzeményét hallgatva elfogott a melankólia, és olyan érzések törtek elő belőlem, amiket rég elfeledettnek hittem, s melyekről csak Neked önthetem ki a szívem. Ígérem, öt percnél tovább nem terhellek.
Eszembe juttatta azt a korai kéziratomat, melynek a devonshire-i Greenbriarben veszett nyoma. Még tizennégy év távlatából is csak fájó gyöngédséggel, szomorúsággal és gyásszal tudok rágondolni, ahogy egy elvesztett gyermekre gondolna az ember. Emlékszel az elméletemre az eltűnését illetően? Továbbra is fenntartom, hogy hiúság, ostobaság és megsebzett büszkeség volt az oka. Nem kellett volna felolvasnom neked aznap este ottlétünk során, hanem a többivel együtt kellett volna őriznem – bár milyen jókat nevettünk! (Milyen eredményes évem volt – két házassági ajánlat!) Végzetesnek bizonyult, hogy pusztán az az egy példányom volt belőle. Meglehet, hogy egyszerűen csak a sors keze játszott közre, és soha nem is volt arra hivatva, hogy elolvassák. Te megpróbáltál meggyőzni, hogy senkinek se szóljak róla, amíg el nem készül, és igazad lett; talán valóban felzaklatta családunk ama nagy becsben tartott tagját. Ahányszor csak felötlött bennem, hogy újraírom, történt valami, ami meggátolta: a sok utazás – vagy ha emlékszel, milyen nehéz a Sydney Palace-ben dolgozni – aztán apánk halála – szóval lehetetlen lett volna. Most pedig már emlékezetből felidézni erőmön felüli feladatnak bizonyulna. Azonban ihletet is kaptam.
Tegnap nekiültem, és kigúnyoltam szegény, elveszett művemet egy kis bolondsággal, minek az Egy regény terve címet adtam. Részben azt írtam meg, amire abból a történetből emlékszem, kiszínezve Fanny és a többiek ötleteivel, akik voltak olyan kedvesek, hogy javaslatokat tegyenek, miről is kellene írnom legközelebb. Remélem, megnevettet. Erről jut eszembe. Ma este együtt teázunk.
Itt végződött – egy töredék, befejezetlenül, aláírás nélkül.
Remegő kézzel másodszorra és harmadszorra is elolvastam a levelet.
Csak egyvalaki írhatta, valaki, aki történetesen minden idők leghíresebb és legkedveltebb írója: Jane Austen. Az a tény, hogy ő az én személyes kedvencem – hogy részletesen tanulmányoztam az életét és a műveit, és hogy ő ihlette a soha be nem fejezett disszertációm témáját -, csak növelte a döbbenetet és az izgalmat, amit éreztem.
Ha a levél eredeti – és mérget vettem volna rá, hogy az -, akkor páratlan és értékes dologra bukkantam. Jane nővére, Cassandra, röviddel a halála előtt, mielőtt emlékbe adta a leveleket az unokahúgainak és unokaöccseinek, levelezésük nagy részét elégette, vagy legalábbis kihúzta azokat a részeket, amiket magánügynek ítélt. 161 levél maradt fenn, melyeket ki is adtak – és biztos voltam benne, hogy ez nem volt köztük. Ez teljesen új.
Bekapcsoltam a laptopomat, hogy igazoljam az elméletemet, és fölmentem a netre. Egy pillanat alatt rábukkantam egy oldalra, ahol Jane Austen összes fennmaradt levelét megtaláltam. Teljesen felvillanyozott, amikor meg tudtam erősíteni, hogy a kézírás valóban ugyanaz, mint az általam talált levélben. Az 1816-ban, Jane életének vége felé írt levelekre kattintottam. Egy 1816. szeptember 4-én keltezett levél részletét megtaláltam, Cassandrának szólt, amikor az Cheltenhamban időzött – a két első oldal azonban hiányzott, csakúgy, mint a harmadik oldal teteje. Cassandra bizonyára szándékosan szabadult meg ezektől a részektől.
A torkomban dobogott a szívem. Úgy tűnt, hogy a töredék, amit a kezemben tartok, a szeptember 4-i levél hiányzó felének egy korábbi piszkozata. Valami nyilván megzavarta Jane-t a levél fogalmazása közben, és elrejtette e könyv lapjai közé, hogy Cassandrán kívül más ne ismerhesse meg a tartalmát. Talán kiment Jane fejéből, hogy hová tette, és másnap újrakezdte a levelet. Akkor épp betegeskedett, tíz hónappal később pedig meghalt. A verseskötet biztosan Cassandrára szállt, aztán valamikor eladták vagy elveszett. Soha senki sem fedezte fel a titkát.
Annyira izgatott voltam, hogy a lélegzetem is el-elakadt. Ha igazam lenne – ha ez tényleg valódi, egy eddig ismeretlen Jane Austen-levél -, akkor a hír az újságok címoldalára kerülne. De még a levélnél is izgalmasabb volt az eltűnt kézirat emlegetése. A könyvkiadók tudomása szerint Jane Austen csak hat teljes regényt írt és néhány különféle rövidebb munkát, amiket már az utolsó betűig elolvastak, megvizsgáltak és hitelesítettek. Egy újonnan felfedezett Austen-mű világméretű Jane-őrületet robbantana ki.
Fel-alá járkáltam a szobában, nem tudtam, mit is tegyek az értékes lelettel. Riasszam a médiát? Felhívjak egy múzeumot? Inkább nem, még azt hinnék, bekattantam. Senkinek nem szólhattam róla, amíg a levél eredetiségét nem igazolja valaki. De kihez forduljak? Egyszer csak beugrott a válasz: Dr. Mary I. Jesse! Oxfordi angol irodalomtanulmányaim során ő volt a témavezetőm, a mentorom és tanárom, és őszintén tiszteltem. Amikor négy évvel ezelőtt ott kellett hagynom az egyetemet, hogy segédkezzek anyám ápolásában, Dr. Jesse bátorított: „Tudom, hogy egy napon visszatér majd és befejezi” – mondta. De nem így lett.
Dr. Jesse-t napjaink egyik kimagasló Austen-szakértőjének tartották.
Számtalan tudományos értekezést írt Austenről, valamint egy híres és népszerű életrajzot is neki köszönhettünk, volt a Jane Austen Irodalmi Alapítvány elnöke is, és több mint négy évtizede tanított Austent. Nagyjából akkor vonult vissza és hagyta ott Oxfordot, amikor én. A Chawton House Könyvtár padlásán egy ládában talált ritka kéziratok eredetvizsgálatán és szerkesztésén dolgozott. Azóta megszakadt köztünk a kapcsolat.
Tudtam, hogy meg kell találnom.
Elővettem a mobilomat. Az egyetemi időkből megvolt még egy régi e-mail címe, úgyhogy gyorsan írtam Marynek, hogy Oxfordban vagyok, és örömmel találkoznék vele. Az e-mail visszajött azzal, hogy
„az üzenet kézbesítése sikertelen”, és egy tájékoztatással, miszerint a cím, amire írtam, nem létezik. Minden eszembe jutó netes közösségi oldalt átböngésztem, de Dr. Mary Jesse neve nem szerepelt sehol.
A számát nem találtam a telefonkönyvben.
Néhány percre megakadtam. Általában nem vagyok valami merész, nem cselekszem a pillanat hevétől fűtve, de most nem bírtam nyugton maradni. Fogtam az esőkabátomat és az esernyőt, és a jéghideg esőben lesétáltam a St. Cross épületéig a hosszú, százszor végigjárt Manor Roadon. Szerencsére az Angol Nyelv és Irodalom Tanszék titkárságát nyitva találtam, sőt mi több, az asztalnál nem más ült, mint jó barátom, Michelle, aki két éven át támogatott és dajkált, amikor a disszertációmon dolgoztam.
– Hát szia! – mondtam levegő után kapkodva, és a víztől csöpögő esernyőt ledobtam az ajtó mellé.
Michelle széles mosollyal nézett föl a számítógépe mögül.
– Samantha! De jó újra látni! Gyönyörű vagy, mint mindig! Megöleltük egymást és csiviteltünk, mint a madarak, négy perc alatt próbáltuk megbeszélni négy év fontos eseményeit. Röviden összefoglaltam, hogy’ állnak a dolgaim: harmincegy évesen még nem mentem férjhez, de egy nagyon helyes fickóval járok, és szívvel-lélekkel dolgozom a különleges gyűjtemény könyvtárosaként egy kis délkaliforniai egyetemen.
– Tehát nem azért jöttél, hogy újra beiratkozz? – kérdezte Mi chelle csalódottan.
– Bocs, de nem. Szabadságon vagyok. A barátommal, aki egy kardiológiai konferencián van Londonban.
– Úúú, a barátod orvos? Az szép!
– Bizony, szép ember – mondtam mosolyogva, és rátértem látogatásom céljára: el kell érnem Dr. Mary Jesse-t.
– Dr. Jesse-t? Azt hiszem, valahová Chipping Norton közelébe költözött.
Úgy hallottam, hogy nagyon csöndes, visszahúzódó életet él.
Nálunk nem hagyott meg telefonszámot vagy e-mail címet, így ami az ő nevére érkezik, továbbküldjük a postacímére.
Elkámpicsorodtam. Egy telefonszám sincs? Még e-mail cím sem? Komolyan? Igyekeztem megértetni Michelle-lel, hogy mennyire fontos elérnem Maryt, és hogy nincs sok időm, csak néhány napig maradok Angliában. Egy kedves mosoly és fejrázás kíséretében megadta Mary postacímét, de a lelkemre kötötte, hogy ne osszam meg senkivel.
Nagyon megköszöntem.
Elbúcsúztunk és ígéretet tettünk egymásnak, hogy a jövőben gyakrabban jelentkezünk. Ezután egy ősöreg átjáró menedékében, az esőtől védve kikerestem Mary címét a telefonomon. Hook Nortonban lakott. Arra nem volt idő, hogy írjak neki – ki tudja, mikor jönne válasz? Az útvonaltervező szerint Hook Norton Oxfordtól 40 kilométerre északnyugatra található, az A44-es autópálya mentén.
Rápillantottam az órámra. Péntek volt, fél kettő. Ha nincs nagy forgalom, körülbelül egy óra alatt ott lehetek. Egy ideig haboztam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Mary örömét leli a háborítatlanságban, és mégiscsak udvariatlanság bejelentés nélkül beállítani valakihez – de gyorsan elhessegettem az aggodalmaimat. Mary hozzám hasonlóan megszállottja volt Mindennek, Ami Austen – valójában még nálam is jobban. Ha otthon találom, el lesz ragadtatva a felfedezésemtől, ráadásul nem csak a levél eredetiségét tudná igazolni, hanem azt is megmondaná, mit tegyek.
Szinte futva tettem meg az utat vissza a panzióba. Két fénymásolatot készítettem a becses levélről, majd az eredetit visszacsúsztattam a régi könyv lapjai közé, visszacsomagoltam a könyvet, hogy tiszta és száraz maradjon, és eltettem a táskámba.
Mivel túlságosan izgatott voltam, valakinek azonnal el kellett újságolnom a fejleményeket, így elhatároztam, hogy felhívom Stephent.
Dr. Stephen Theodore volt az intelligens, jóképű, negyvenegy éves radiológus szívspecialista, aki anyám szívproblémáit kezelte. Négy éve ismerkedtünk meg, röviddel azután, hogy visszatértem Oxfordból Los Angelesbe. Bár én akkoriban komplett érzelmi csődtömeg voltam, és borzasztóan aggódtam anyámért, megnyugodva láttam, hogy jó kezekben van.
Eleinte a kapcsolatom Dr. Theodore-ral szigorúan szakmai volt, de ahogy teltek a hónapok, mindketten érzékeltük a kölcsönös, egyre erősödő vonzalmat. Aztán randevúra hívott. Rájöttem, hogy bár Stephen az iskola elvégzése óta egyetlen könyvet sem olvasott puszta szórakozásból, azt nagyra értékelte, hogy én imádok olvasni. Míg én örömmel főzök, ő menekül a konyhából, mintha kergetnék – más dolgokban viszont hasonló az érdeklődésünk. Zenében, ételben és borban megegyezik az ízlésünk. Roppant feszített az időbeosztása, de azért hébe-hóba szakított időt egy vacsorára, vagy hogy együtt eddzünk, egyszer-egyszer még biciklizni is lementünk vasárnap reggel a tengerpartra. Nem telt sok időbe, hogy az ágyában találjam magam.
Stephen támogatta a viccesen „Jane Austen-mániának” titulált szenvedélyemet. Kedvenc Austen-filmadaptációim közül többet is megnézett. Cserébe, amiért elkísértem különféle kórházi fogadásokra (nem lelkesedem értük), kétségek között ugyan, de beleegyezett, hogy angol reneszánsztánc-órákat vegyen. Még jelmezt is bérelt, és eljött velem egy XIX. századi angol bálba, ahol végigtáncoltuk az estét pont, mint Elizabeth Bennet és Mr. Darcy. „Sokkal jobban élvezem, mint amire számítottam!”, mondta a csodás doktorom őszinte meglepetéssel.
Én egész este a felhők fölött lebegtem.
Élveztük egymás társaságát. Passzoltunk egymáshoz. És kiválóan gondoskodott anyámról.
Sajnos anyukám szívelégtelensége mindennek ellenére rosszabbodott.
Egy éve halt meg egy hirtelen fellépő aritmia következtében – a beültetett defibrillátor nem tudta visszaállítani a normális szívritmust.
Egyszerre szülő nélkül maradtam, árván, elborított a gyász, a papírmunka és az anyagi gondok. Stephen mellettem állt, amikor kellett.
Nem köteleztük el magunkat a három év során, amióta együtt voltunk, továbbra is a saját, különálló életünket éltük – de Stephen fontos volt számomra, és úgy éreztem, én is fontos vagyok neki.
Alig vártam hát, hogy elmeséljem a nagy felfedezést.
Stephen figyelmeztetett ugyan, hogy a londoni konferencián egész nap egymást érik majd az orvosi találkozók és szemináriumok, de én azért felhívtam, hátha sikerül vele beszélnem. Csodával határos módon fölvette a telefont.
– Sam? – a háttérből beszélgetés zaja szűrődött be.
– Stephen! Jaj de jó, hogy elértelek!
– Én is örülök. Várj egy percet, alig hallak. – Egy ideig csönd volt, aztán csökkent a háttérzaj, és újra megszólalt. – Jól telik az idő?
– Nagyon! Hogy halad a találkozó?
– Eddig minden nagyszerű. Az IME-tanácskozáson tartott előadásomra szép számmal jöttek. A poszterszekció is rendben volt, bár kicsit sok volt a genetika. A műholdas tanácskozáson rendkívül érdekes, új kutatási eredményeket ismertettek a dyslipidemiáról és a maradványtünetekkel járó kockázatok mérésére szolgáló hatékony paraméterekről – nem kis feladat lesz az új eredményeket a betegeimen alkalmazni.
– Ennek nagyjából a háromnegyedét értettem is – mondtam nevetve.
– Akkor többet, mint én – csipkelődött Stephen.
– Stephen, van egy perced? Hihetetlen dolgot akarok elmesélni.
– Mit?
– Vettem tegnap egy könyvet egy antikváriumban – egy kétszáz éves verseskötetet…
– Szuper! A Chamberlain Egyetem könyvtárának?
– Nem, magamnak – a gyűjteményembe. De nem ez a lényeg. El volt benne rejtve egy levél.
– Egy levél? Ezt hogy érted?
– Egy kézzel írott levél, 1816-os dátummal. Nincs aláírva, de azt hiszem… szinte biztos vagyok benne, hogy Jane Austen írta.
– Jane Austen? Viccelsz?
– Komolyan mondom. Stephen, alig hiszem el! Úgy tűnik, felfedeztem egy eredeti Jane Austen-levelet!
– Ez óriási! Ha valaki meg tudja állapítani, hogy valódi-e, az te vagy, kicsim. Mik a terveid a levéllel?
– Igazoltatnom kell az eredetiségét. – Röviden elmondtam neki, hogy milyen kis kirándulást tervezek.
– Nagyszerű kalandnak tűnik.
– Még az is lehet belőle – válaszoltam lelkesen.
– Hát, sok szerencsét – exkuzálta magát, mondván, hogy hamarosan kezdődik a következő ülés, majd letettük a telefont.
Kimentem a bérelt autómhoz. Még mindig esett. Az egyetemi évek alatt sokszor béreltem autót, tehát hozzá voltam szokva, hogy a „rossz” oldalon vezessek. Az A44-esen Oxfordtól északnyugat felé óriási volt a forgalom, de amint a város elegáns tornyait messze magam mögött hagytam, sokkal jobban lehetett haladni. Ötvenöt perccel később elhagytam a háromsávos pályát, és rákanyarodtam a Hook Nortonba vezető útra. A faluba beérve szép kis templomot pillantottam meg, és kicsit az eső is elállt, bár az égbolt továbbra is zord és szürke volt.
A GPS utasításait követve egy keskeny úton haladtam a falu széléig, ahol megtaláltam a házat. Különös, sárga téglás villa volt, félig befutotta a repkény. Kis, modern autó állt a kocsifeljárón.
Leállítottam a kocsit a ház előtt, felsétáltam az ösvényen, és bekopogtam.
Egy mosolytalan, farmernadrágot és sötét pulcsit viselő fiatal nő nyitott ajtót.
– Segíthetek?
– Dr. Mary Jesse-t keresem. Itthon van?
– Mary sajnos nagyon elfoglalt. Nem fogad látogatókat – mondta a nő nyersen.
Repesett a szívem, hogy Mary otthon van, és nem hagytam magam eltántorítani.
– Nagyon messziről jöttem – erősködtem, végül is, ha a kiindulási pontot tekintjük, akkor ezt igaznak vehetjük. – Los Angelesből… régebben a diákja voltam…
– Sajnálom, de mint már mondtam, Mary nem fogad látogatókat.
Ha kívánja, itt hagyhatja a névjegyét.
– Nincs nálam névjegy – válaszoltam, és nagyon igyekeztem, hogy ne veszítsem el a türelmemet. – Ha esetleg szólna Dr. Jesse-nek, hogy itt vagyok? Samantha McDonough-nak hívnak. Ő volt a témavezetőm Oxfordban, és egy fontos dolgot kell megosztanom vele.
– Javaslom, hogy levélben tudassa vele, mi járatban van. Írja bele a telefonszámát. Ha Mary akar önnel beszélni, majd felhívja.
– De…
– Sajnálom, ennyit tudok mondani. Viszlát! – azzal becsapta az orrom előtt az ajtót.
Ott álltam tátott szájjal, teljesen döbbenten. Az én emlékeimben Dr. Mary Jesse kedves és szívélyes emberként élt. Egyetemi éveim alatt mély, tartalmas beszélgetéseket folytattunk, és más hallgatókkal együtt engem is gyakran meghívott uzsonnára oxfordi lakásába. Sose hogy veszek egy képeslapot a faluban, írok Marynek pár sort, és bedobom a postaládába, de vonakodtam papírra vetni titkos felfedezésem részleteit, és tartottam tőle, hogy a cerberusa vagy eldobná, vagy ami még rosszabb, kifecsegné valakinek.
Nagyot sóhajtva és rendkívül csalódottan beültem a kocsiba, és visszavezettem Oxfordba. A helyi pubban megvacsoráztam, és elhatároztam, hogy mégis írok Marynek. Azt írtam, hogy találtam egy nagyon régi dokumentumot, ami tudom, hogy érdekelné, és nagyra értékelném, ha segítene igazolni az eredetiségét. Azt is megírtam, hogy keddig vagyok az országban, és megadtam a telefonszámomat. Úgy véltem azonban, hogy teljesen hiábavaló az erőfeszítésem. Péntek este lett, mire föladtam a levelet. Valószínűleg hétfőig nem kapja meg, a repülőm pedig kedd délután indult.
Amikor visszaértem a panzióba, azon kezdtem gondolkozni, hogy keresek egy másik Austen-szakértőt – biztosan többen is vannak Oxford ban, akik hivatalosan tudnák igazolni a levelem eredetiségét -, de rájöttem, hogy várnom kell, aznap már nem fog menni a dolog.
Elkezdődött a hétvége.
Egy kis együttérzésre vágyva próbáltam elérni Stephent, de most nem vette föl a telefont. Írtam neki egy SMS-t, hogy tudja, épségben hazaértem a kirándulásból.
Gondoltam, lefekszem, de nem voltam fáradt. Csupán néhány napja érkeztem Angliába, és a szervezetem nem igazodott ki azon, hogy melyik időzónában van. Mindenesetre tudtam, hogy nem lennék képes elaludni. Csak a levélre tudtam gondolni. Elővettem a fénymásolatot és újra elolvastam. Minden jel arra mutatott, hogy eredeti. Igazán elképesztő lelet volt – de engem leginkább mégis a benne található utalás nyűgözött le: Eszembe juttatta azt a korai kéziratomat, melynek a devonshire-i Greenbriarben veszett nyoma. Még tizennégy év távlatából is csak fájó gyöngédséggel, szomorúsággal és gyásszal tudok rágondolni, ahogy egy elvesztett gyermekre gondolna az ember.
Lehetséges, hogy Jane Austennek valóban volt még egy kézirata – talán egy teljes regény -, amiről a világ mit sem tud? Ha igen, vajon van rá esély, hogy megvan valahol? Ha a kézirat, amire Jane Austen utalt, tizennégy évvel korábban tűnt el, az azt jelenti, hogy 1802-ben veszett nyoma, Austen huszonhat éves korában. Tudtam, hogy akkoriban Bath-ban élt a szüleivel és a nővérével. 1801-ben költöztek oda, miután apja nyugdíjba vonult, feladva plébánosi állását Steventonban, egy kis hampshire-i paró kián.
Mindig is úgy tartották, hogy Jane szinte alig írt a Bath-ban töltött évek során, talán a rajta eluralkodó depresszió miatt, vagy mert nem voltak megfelelő, nyugodt munkakörülmények az íráshoz. De mi van, ha ez mégsem igaz? Eszembe jutott, olvastam valahol arról, hogy Jane utazásaira magával vitte a kéziratait egy dobozban, hogy ne essen bajuk. Devonshireben ennek a kéziratnak nála kellett lennie, hiszen a levelében azt írta, hogy felolvasta Cassandrának és mennyit nevettek.
De hol van Greenbriar? Vajon a név egy várost jelöl? Nem. Rövid, netes felderítésem megerősítette, hogy Devon megyében nincs Greenbriar nevű város. Esetleg egy vidéki kúria neve lenne? További alapos vizsgálódásom arra az eredményre vezetett, hogy délkelet Devonban valóban létezik egy Greenbriar nevű udvarház. Egy netes cikk szerint egy 1785-ben épült, félreeső kúriáról van szó.
És még mindig áll! – ujjongtam hangosan. A webes szócikk szerint a ház generációk óta ugyanannak a családnak a birtokában volt. Ez idő szerint a tulajdonos Reginald Whitaker, nyugalmazott ügyvéd. Képet is találtam róla, mely egy néhány évvel korábban Greenbriarben rendezett kerti mulatságon készült. A házból nem sok látszott, viszont Reginald Whitaker magas, jóképű, ősz hajú férfi volt, ránézésre a hatvanas évei vége felé járhatott.
Elképzelhető, hogy Jane és családja pont ebbe a házba látogatott el 1802-ben, és ottlétük alatt egyik kéziratának valahogy lába kélt? Otthon több tucat Austen-életrajzom volt, melyekből megtudhattam volna a hollétét ebben az időszakban, de egyik sem volt kéznél. A neten pedig semmi használhatót nem találtam. Csalódottan hátradőltem, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy kéznyújtásnyira van a tökéletes forrás, csak fel kell hívnom a barátnőmet, Laurel Annt.
Laurel Ann az első szobatársam volt az egyetemen, egy szobába osztottak be minket a kollégiumban. Azonnal egymásra találtunk, hiszen mindketten imádtuk a könyveket, a romantikus filmeket, a kék szemű fiúkat, a mentolos-csokis fagyit és Jane Austent. Azóta is ő a legjobb barátom. A néhány, még működő független Los Angeles-i könyvesbolt egyikének a vezetője lett, és azt a célt tűzte ki magának, hogy „Austent adjon el a tömegeknek”.
Este 11 óra volt, ami azt jelenti, hogy Los Angelesben délután 3.
Laurel Ann ilyenkor a könyvesboltban dolgozik. Tárcsáztam a számát, és legnagyobb örömömre felvette.
– Szevasz! – köszönt a rá oly jellemző vidám hangon. – Merre vagy és mennyire irigyeljelek?
– Oxfordban vagyok, és kezdhetsz sárgulni. Egymagam vagyok a panzióban, flanelpizsamában, és ömlik az eső.
– Jaj, szegénykém! Megint beteljesületlen álmaim imádott országában vagy. Az előbb egy fickó, aki úgy nézett ki, mint Frodó, 150 dollárért vett erotikus könyveket, aztán elkérte a számomat. Majdnem a tiédet adtam meg, csak hogy bosszantsalak.
Elnevettem magam.
– Van egy perced utánanézni valaminek? Egy kis kutatás kéne.
– Milyen kutatás?
– Mielőtt belevágok, inkább menj be az irodába és csukd be az ajtót. A mondandóm Jane Austennel kapcsolatos, és elég elképesztő.
Még elkezdesz ugrálni és sikongatni! Több se kellett ahhoz, hogy Laurel Ann minden figyelme rám összpontosuljon.
Amint biztosított róla, hogy egyedül van, amilyen tömören csak tudtam, elmeséltem neki reggeli felfedezésemet és mindent, ami azóta történt. Aztán felolvastam neki Jane Austen levelét. Ahogy azt megjósoltam, sikítozott és összevissza beszélt, alig bírta visszafogni a lelkesedését.
– Úristen, Sam, ez hihetetlen! Biztos, hogy ő írta a levelet! – lelkendezett.
Laurel Ann megígérte, hogy megkeresi a szükséges információt a bolt életrajzi részlegében, és visszahív. Amíg vártam a hívását, úgy járkáltam fel-alá, mint az apukák a szülőszoba előtt a régi filmekben.
Az első csengésre felkaptam a telefont, telve várakozással.
– Szóval – mondta Laurel Ann a vonal másik végén -, ez a Greenbriar udvarház Devonshire-ben van, igaz? Megnéztem a kérdéses időszakot, és ezt imádni fogod, Samantha! A Deirdre Le Faye-féle életrajzban az áll, hogy a fennmaradt Jane Austen-levelezésben 1801 májusa és 1804 szeptembere között három év hiányzik, de „más forrásokban talált célzásokból és említésekből” megállapították, hogy 1801 nyarán Austen valóban ellátogatott a tengerparti üdülővárosba, Sidmouth-ba, és valószínűleg Dawlishba és Teignmouth-ba is elment 1802 nyarán.
Az összes hely Devonshire-ben van! A laptop képernyőjén előttem volt Devonshire térképe, és boldogan felszisszentem.
– Greenbriar nincs is messze Sidmouth-tól! – Ha eddig izgatott voltam, akkor most aztán tényleg bepörögtem. – Biztosan járt ott!
– És ottléte alatt valahogy elvesztette a kéziratot. Alig hiszem el, hogy esetleg létezik valahol még egy Austen-regény.
– De hogy tűnhet el egy kézirat? Mi a fene történhetett vele?
– Ki tudja? De mindenképpen Greenbriar a rejtély kulcsa. Jane-nek akkor még megvolt a kézirata, hiszen felolvasta Cassandrának.
– Talán van valami bizonyíték abban a házban – régi családi feljegyzések, vagy ilyesmi, amik bizonyítják, hogy Jane Austen odalátogatott, és nyomra vezethetnek az eltűnt kézirat ügyében is.
– Igen! Ezt meg kell vizsgálnod, Sam. Egyszerűen muszáj!
– De hogyan? Már csak négy napig vagyok Angliában. Ha írok Reginald Whitakernek, biztos nem válaszol ennyi idő alatt.
– Hát akkor hívd fel holnap reggel. Mondd el neki, mit találtál, és menj oda.
– És mi van, ha nem találom meg a számát vagy nem érem el?
– Akkor is menj oda!
– Ugye tudod, hogy ez az egész légből kapott őrültség?
– Az életben egy csomó izgalmas dolog úgy jön létre, hogy a pillanat hevében tesz valamit az ember. Ha nyolc évvel ezelőtt nem cukkoltál volna föl, hogy jöjjek be a könyvesbolt tulajdonosához, akkor sosem kaptam volna meg ezt az állást. Mindig azzal traktálsz, hogy nekem ezer évig tart, amíg elhatározok valamit, és hogy annyira félek a rossz döntésektől, hogy inkább nem teszek semmit. Legyen vér a pu cádban, Sam, ideje, hogy megfogadd a saját tanácsodat.
– Igazad van. Rendben, úgy lesz. – Megköszöntem Laurel Ann segítségét és bátorítását, és letettem a telefont, miután megígértem neki, hogy minden fejleményről beszámolok.
Reginald Whitaker elérhetőségeit sokkal egyszerűbb volt megtalálni, mint Mary Jesse-ét. Ő sem volt fönt a közösségi oldalakon, de tudtam, hol lakik, és a brit internetes telefonkönyvből két perc alatt megvolt a száma.
Mire összekészülődtem a lefekvéshez és bebújtam a paplan alá, már éjfél is elmúlt. Nem számítottam arra, hogy könnyen jön majd álom a szememre, de kiütött az időeltolódás miatti kimerültség, és azonnal elaludtam. Fél nyolckor riadtam fel. Kiugrottam az ágyból, és azon nyomban felhívtam Reginald Whitakert, hogy reményeim szerint megbeszéljek egy találkozót, azonban nem vette föl a telefont. Nem volt hangpostája, sokáig csöngött a készülék. Lezuhanyoztam, felöltöztem és megreggeliztem, majd újra megpróbáltam, de továbbra sem jártam szerencsével.
Hát, gondoltam nagyot sóhajtva, innen már nincs visszaút. Laurel Ann kinyírna. Azt is tudtam, hogy én sem bocsátanám meg magamnak, ha nem járnék utána a dolognak. El kellett mennem Greenbriarbe, és reméltem, hogy megtalálom Reginald Whitakert.
A kutatás
Fél kettőkor kanyarodtam le az M5-ös autópályáról Devonnál.
Szerencsés időjárást fogtam ki, gyönyörű nap volt. A végeláthatatlan smaragdzöld mezőket néhol egy-egy fa pettyezte. Az autó út alatt Stephennel beszélgettem telefonon, elmagyaráztam neki, miért is megyek Devonba, és azt is megemlítettem, hogy egy elveszett kéziratra vonatkozó utalás szerepel a levélben. Bár százfelé járt az esze, bátorított, valamint figyelmeztetett, hogy vezessek óvatosan.
Az Exe folyó partján egy festői fogadónál álltam meg, mely gyönyörű kerttel, folyóparti panorámával, kényelmes ágyakkal, első osztályú szakáccsal, kiváló borlappal és helyben főzött sörrel büszkélkedhetett.
Kivettem egy szobát éjszakára, ettem egy szendvicset a pubban és visszaültem a kocsiba.
Az internet szerint Greenbriar Witheford közelében található, körülbelül négy kilométerre. A térképen megtaláltam az utat, keresztülhajtottam a burjánzó, zöld vidéken, és elértem a régimódian bájos, apró városkába, mely „Exmoor legszebb kisvárosaként” hirdette magát.
A keskeny főutca mentén egy normann kori templom és több zsúptetős ház sorakozott. Meg kellett állnom, hogy átengedjek az úton egy csapat egyes sorban totyogó hófehér libát. Mivel Greenbriarhez nem tartozott utcanév és házszám, a GPS nem találta meg, így megálltam egy kis boltnál, hogy útbaigazítást kérjek. Az unatkozó, tizenéves eladó kivette a fülhallgatóját, hogy válaszolni tudjon. Kicsit nyersen, de azért segítőkészen elirányított.
Néhány sikertelen próbálkozás után végre kiszúrtam az eladó által említett keskeny bevezető utat, amely egy pagony felé tartott.
Áthajtottam egy keskeny bugyogó folyó fölött egy karcsú hidacskán, és ahogy az út kanyarodott, majd felért egy kis emelkedő tetejére, végre megpillanthattam úti célomat. A körben elterülő tágas rétet hosszú, kanyargós fasor szelte ketté, amely egy impozáns, palladiánus stílusban épült udvarházhoz vezető kavicsos útban végződött.
Ez volt Greenbriar.
A lélegzetem is elakadt. Megálltam és kiszálltam a kocsiból, hogy magamba szívjam a látványt. A György korabeli ház vörös téglából épült, a sötét színű nyeregtetőn több kémény is ágaskodott, a homlokzaton pedig két sor tökéletesen szimmetrikus, fehér szárnyas ablak helyezkedett el. Középen széles lépcső vezetett fel az elegáns, oszlopos előcsarnokhoz. A házat elszórt fákkal szegélyezett zöld rétek oázisa ölelte körül. A háborítatlan, békés és nyugodt környezet tökéletesen mozdulatlan csendjét csak a rovarok zümmögése és a rét oldalában zubogó folyó moraja törte meg.
Hihetetlen, hogy ez mindmáig magánkézben van! Hirtelen belém hasított, hogy mennyire irigylem Reginald Whitakert összes felmenőjével és leszármazottjával együtt. Visszaültem a volán mögé, és végighajtottam a fasoron. Ahogy közelebb értem, feltűnt, hogy messziről jobban nézett ki a ház. Ami burjánzó mezőnek tűnt, arról közelebb érve kiderült, hogy óriási, ám elhanyagolt pázsit. A tető sem volt tökéletes
állapotban, az ablakokra pedig igazán ráfért volna egy mázolás.
Ennek ellenére pompás régi ház volt, építészeti és történelmi csoda, és már csak a környékért a fél karomat odaadtam volna.
Az utolsó kanyart is elhagytam a kavicsos úton, elhajtottam egy garázzsá átalakított melléképület oldalánál, és néhány méterre a bejárattól leparkoltam. Más járművet nem láttam, de az előcsarnokhoz vezető széles lépcsősor egyik oldalán észrevettem egy férfit, aki térdig érő gazban az egyik virágágyásban munkálkodott.
Nem hagyta abba a munkát – a gyomokat nagy csomókban tépte ki és egy talicskába dobálta -, csak felpillantott, amikor odasétáltam.
A korát harminc-valahány évesre becsültem. Magas termetű volt, a haja rövid, egyenes szálú és szőke; farmert viselt és pólót, ami kiemelte szikár, sportos alakját. Emellett őrületesen jól nézett ki – annyira jóképű volt, hogy csak álltam és bámultam.
– Eltévedt? – kérdezte rendkívül választékos, kifinomult brit akcentussal.
– Nem, azt hiszem, nem. – Az autóút alatt elpróbáltam, hogy mit is fogok mondani a korosodó Reginald Whitakernek, de ez a fickó nyilvánvalóan nem ő. Vajon egy munkás? Talán kertész? Ha az, akkor elég furcsán gyomlál. Sehol sem láttam ásót. Az arckifejezése és a testbeszéde arról árulkodott, hogy nagyon felhúzta magát valamin.
– Maga amerikai – nem kérdés volt, hanem megállapítás.
– Az vagyok. Így nem lehet kiirtani a gyomokat, ugye tudja?
– Tessék? – abbahagyta a gazolást, és rám nézett.
– Ha valóban meg akar szabadulni a gyomoktól, akkor ne a száruknál húzza ki őket. Ki kell ásni a gyökerüket is, különben egy hét alatt visszanőnek.
– A rohadt életbe! – megtörölte a kezével a homlokát, és ingerülten megkérdezte: – Segíthetek valamiben?
– Reginald Whitakert keresem. Meg tudja mondani, itthon van-e?
– Sajnos nincs.
– Tudja, hogy hol találom?
– Két hete elhunyt.
– Ó… – Hajaj! Ez nem volt benne a pakliban.
Igyekeztem összeszedni magam és előállni valamivel, miközben lerángatta a kesztyűjét, kikecmergett az ágyásból, és felém indult.
Néhány méterre tőlem megállt, éreztem az arcszesz és a veríték illatának pompás elegyét – a hatást azonban teljesen lerombolta az arcára kiülő haragos tekintet.
– Anthony Whitaker vagyok. Reggie az apám volt.
– Ó – mondtam ismét. – Samantha McDonough vagyok. Őszinte részvétem – nyújtottam a kezem kézfogásra.
Sem a felé nyújtott kézre, sem a megjegyzésemre nem reagált, csak nyersen odavetette:
– Milyen ügyben keresi az apámat?
– Hát… ez egy elég hosszú történet – vágtam zsebre a kezem.
– Próbálja meg összefoglalni egy mondatban.
Hogy lehet valaki ennyire goromba? Erőt vettem magamon, hogy udvariasan tudjam folytatni.
– A házról kellett volna vele beszélnem.
– Greenbriarről?
– Igen.
Úgy tűnt, ezzel összezavartam.
– Maga ingatlanügynök?
– Nem… érdekel a történelem, és a kutatásaim során olyasmire bukkantam, aminek köze lehet ehhez a házhoz.
– Aha, szóval turista. – Egyre jobban ráncolta a szemöldökét. – Ez egy igazán régi ház, tehát sok minden történt itt az idők során, de semmi olyan, ami érdekes lenne. Attól tartok azonban, nincs rá időm, hogy mindezt megvitassam magával. Húsz perc múlva találkozóm lesz egy ingatlanügynökkel.
– Eladja a házat?! – kérdeztem döbbenten.
– El.
– Hogy adhatja el? Annyira gyönyörű!
– Mindjárt összedől. A tető lyukas, a csövek elöregedtek, az ablakok szétkorhadnak, két jelzálog is van rajta, amellett egy vagyonba kerül fenntartani – és az apám az egész düledező romhalmazt rám hagyta. Most, ha megbocsát, rengeteg dolgom van – fordított hátat.
– Várjon, Mr. Whitaker! Oxfordból utaztam ezért idáig. Tényleg nagyon fontos! – ideje volt előrukkolnom az aduval. – Olyan bizonyítékra bukkantam, mely alapján elképzelhető, hogy Jane Austen ellátogatott a Greenbriar birtokra, és talán valamennyi időt el is töltött itt.
Megállt, visszafordult.
– Jane Austen? Az a bizonyos Jane Austen? – megrázta a fejét, és kényszeredetten felnevetett. – Sajnálom, hogy el kell keserítenem, miss… –
– McDonough. Samantha.
– Higgye el nekem, hogy Jane Austen soha nem tisztelte meg jelenlétével Greenbriar termeit.
– Honnan tudja?
– Mert ha így lett volna, az egész világ tudna róla. Amihez az a nő csak hozzáért, ahova a lábát betette, ott azonnal kiépült a falusi turizmus és egyéb kapcsolódó iparágak. Ha Jane Austen akár egy fél órát töltött volna Greenbriarben, a ház meglátogatása minden hampshire-i buszkirándulás programjában szerepelne. A családom pedig egy vagyont keresett volna rajta.
– De…
– Ha megbocsát, tényleg mennem kell. Kellemes nyaralást! Ezzel visszament a házhoz, belépett, és eltűnt a szemem elől.
Dühöngve bámultam utána. Mekkora egy pöcs! Öt percet nem tudott volna rászánni, hogy végighallgasson? Vereségem tudatában szálltam vissza az autóba, és mérgesen elhajtottam.
Ahogy azonban újra átkeltem a folyón és körülölelt az idilli táj – noha még mindig mélyen csalódott voltam -, a sértettség helyett lassan a helyzet kínosságát kezdtem érezni. Mégis mire számítottam? Leviharzom ide ekkora hévvel, beállítok bejelentés nélkül egy vadidegenhez? Láthatóan a lehető legrosszabb pillanatban érkeztem. A fickó nemrég vesztette el az apját. Gyászol, elöntötték az indulatok, és még ez a nyomasztó felelősség is terheli. Nem jár más a fejében, csak hogy megszabaduljon ettől az óriási, (gyönyörű), öreg háztól. Nem csoda, hogy nem kíváncsi egy a semmiből felbukkanó Austen-mániás turista fecsegésére.
Annyira kiakadtam magamra, hogy egyenesen a fogadóba hajtottam, ahol fél órán keresztül vagy a kertben kószáltam, vagy a folyót bámultam, hátha megnyugszom. Az adott körülmények között érthetőnek tartottam, miért nem állt velem szóba Anthony Whitaker. Azért azt sajnáltam, hogy nem adódott lehetőségem megemlíteni a kivételes levelet, amit találtam, vagy Jane Austen utalását Greenbriarre és az eltűnt kéziratra. Vajon változtatott volna valamin, ha elmondhattam volna? Nehéz megmondani – de ahogy végiggondoltam, újra felcsillant a remény. Talán, esetleg, még nincs minden veszve. Anthony Whitaker nem tudja egy nap alatt eladni Greenbriart. Néhány nap vagy néhány hét múlva talán hajlandó lesz arra, hogy nagyobb nyitottsággal hallgassa meg a mondandómat.
Úgy határoztam, írok neki, és megosztom vele a kéziratra vonatkozó elméletemet. Ha felkelti az érdeklődését, bármikor visszarepülhetek Angliába, hogy találkozzunk. Addig pedig nálam van a Jane Austenlevél, ami már magában is egy kincs.
Határozottan jobb hangulatba kerültem, és megfogadtam, hogy kihozom a legtöbbet ebből az utazásból. Azelőtt sosem jártam Devon ban. Gyönyörű hely, és még vonzóbbá tette az a tény, hogy Jane Austen legalább két alkalommal nagy élvezettel látogatta meg a tengerparti városkákat. Különben is úgy terveztem, hogy az oxfordi látogatás után körülnézek vidéken is, de kész terveim nem voltak: így hát Devonnal fogok megismerkedni.
Asztalt foglaltam a vacsorához, rendbe szedtem magam, és épp a bőröndömet pakoltam ki, amikor megcsörrent a szobai telefon.
Meglepetten vettem föl a kagylót. Ki kereshet a szállodai számon? A recepciós szólt bele, hogy egy úr, egy bizonyos Anthony Whitaker a Greenbriar birtokról érdeklődik, fogadnám-e.
Teljes megdöbbenéssel mentem le a földszintre.
Anthony Whitaker a fogadó halljában álldogált, frissen borotváltan, öltönynadrágot, elegáns inget és sportzakót viselt, az arcán pedig bűnbánat tükröződött. Mivel nem tudtam, mit mondjak, hagytam, hogy ő beszéljen.
– Jó napot. Samanthának hívják, igaz? Bólintottam.
– Azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért olyan gorombán viselkedtem.
Rosszul éreztem magam, miután elment. Mostanában nagy rajtam a nyomás. Annyit tudok csak mondani, hogy nagyon nehéz napom volt, és ezt magán vezettem le. Ne haragudjon.
Ez jólesett.
– Én is elnézést kérek – válaszoltam. – Nagyon rosszkor kerestem fel. Fogalmam sem volt az apja haláláról. Igazán nagyon sajnálom.
– Köszönöm.
– De hogy talált meg? Nem árultam el, hol szálltam meg.
– A nevét elárulta. Csak néhány fogadó van a környéken. Örülök, hogy a közelben tölti az éjszakát.
Ismét bólintottam. Kínos csend következett. Elmosolyodott, amitől csak még jóképűbbnek látszott, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges.
Teljesen lefegyverző volt a mosolya.
– Szeretném kárpótolni az udvariatlan viselkedésemért – folytatta.
– Meghívhatom vacsorára? Már épp biztosítani akartam arról, hogy erre semmi szükség, amikor rájöttem, milyen hihetetlen ajándék hullott az ölembe: kaptam egy újabb esélyt, hogy itt és most beszéljek vele és képviseljem az érde kei met. Itt áll előttem. Annyira udvarias és elbűvölő. Hogy utasíthatnám vissza? Néhány perc múlva már az étterem egyik folyóra néző ablakánál
ültünk, és vártuk, hogy kihozzák a vacsorát és a bort.
– Samantha, említette, hogy Amerikából jött. Melyik részéből?
– Los Angelesből. Maga hol lakik?
– Londonban. Évek óta nem jártam errefelé, egészen két héttel ezelőttig, akkorra szerveztem apám temetését. Most csak a hétvégére jöttem vissza, hogy egy kicsit helyrepofozzam a házat eladás előtt.
Amint látta, a kertészkedés nem az erősségem.
– Én sem vagyok nagy kertész – vallottam be. – Pont ezért van akkora gyakorlatom a gyomlálásban.
Nevetett és oldottan hátradőlt a székben. Meghozták a salátát és a bort.
– Azt olvastam, hogy Greenbriar több mint két évszázada a maga családjáé – mondtam két falat között.
– Lawrence Whitaker építette a házat 1785-ben. Egyenes ági leszármazottja vagyok, úgy tűnik, nálam ér véget a vérvonal.
– Kár, hogy el kell adnia.
– Egyetértek. Régen sokkal nagyobb földterület tartozott hozzá.
Az évek során azonban részletekben eladogatták, hogy fedezni tudják a fenntartási költségeket. Apámnak nem volt annyi pénze, hogy rendesen gondját viselje a háznak, és nekem sincs – az adóterhek magukban is a csőd szélére juttatnak.
– Ez bizony nehéz helyzet.
– Az. – Kortyolt egyet a borból. – Tehát. Beszéljünk arról, miért is van itt. Ha jól emlékszem, délután azt mondta, érdeklődik a történelem iránt.
– Igen… – Haboztam. – Talán azzal kellene kezdenem, hogy négy évvel ezelőtt Oxfordban tanultam, a doktori programban vettem részt az Angol Irodalom…
– Igen? Tehát Dr. Samantha McDonough-nak szólítsam? Elöntötte az arcomat a forróság.
– Nem. Angol irodalomból diplomáztam az egyetemen, és nagyjából a feléig jutottam el a doktori disszertációmnak, de… közbejöttek családi okok, és nem tudtam befejezni.
– Sajnálattal hallom.
– Én is sajnálom. Mindenesetre a különleges gyűjtemény könyvtárosa vagyok egy magánegyetemen. És teljesen véletlenül a minap rábukkantam valamire, ami Greenbriarhez köti Jane Austent. Igazság szerint roppant izgalmas dolog.
– Elnézést, hogy korábban magába fojtottam a szót a szörnyen cinikus hozzáállásommal. Megígérem, hogy most csak magára figyelek.
Elmosolyodtam, és körbepillantottam a teremben. Nem akartam, hogy másnak is a fülébe jusson a felfedezésem híre. Szerencsére az étterem továbbra is csak félig telt meg, és a többi vendégnek a legkevésbé sem keltettük fel a figyelmét. Előrehajoltam, és halk hangon elmeséltem Anthonynak mindent a régi könyvről, a felvágatlan oldalakról, és arról, hogy mit találtam a zsebecskében. Egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta.
Elővettem a táskámból a Jane Austen-levél másolatát, és a kezébe adtam. Egy pillantást vetett a lapokra, majd csodálkozva szaladt föl a szemöldöke.
– Megvizsgálták már az eredetiségét?
– Még nem. Természetesen szándékozom megvizsgáltatni, de sok tapasztalatom van ilyesféle dokumentumokkal, amellett évekig tanulmányoztam Jane Austent. Tegnap este utánanéztem, és minden stimmel.
Biztos vagyok benne, hogy ezt a levelet ő írta.
– Micsoda nagyszerű felfedezés! – úgy tűnt, nagy hatással van rá a történet.
– Igen, ez a levél új részletekkel gyarapíthatná nem csak Austen műveiről, hanem az életéről összegyűjtött ismereteinket is. De várja ki a végét, hogy mi is áll benne – az az igazán fantasztikus. A második részben ír arról, aminek a maga számára jelentősége van.
Elolvasta a levelet. Amikor az utolsó szakaszhoz ért, kék szeme elkerekedett.
Aztán záporoztak a kérdései: Nincs más Greenbriar nevű hely Devonshire-ben? Mitől vagyok olyan biztos benne, hogy az ő házáról van szó? Végül azt kérdezte:
– Ha tényleg megtörtént ez a látogatás, akkor miért nincs benne a történelemkönyvekben?
– Roppant hézagos ismeretekkel rendelkezünk Jane Austen életéről és utazásairól, főleg a kérdéses időszakot illetően. Viszont okunk van feltételezni, hogy a szülei és a nővére társaságában valóban
Devonshire-ben töltötte 1801 és 1802 nyarát. Így aztán teljes mértékben lehetséges, hogy Greenbriarbe is ellátogattak. A levél alapján valószínűnek tűnik, hogy 1802-ben legalább egy éjszakát töltöttek a házban, de alighanem többet is.
– Soha egyetlen családtagom sem említett semmilyen, Jane Austen hez fűződő kapcsolatot. Ha valamelyik felmenőm vendégül látta volna őket Greenbriarben, nem gondolja, hogy elmondta volna valakinek, miután Jane híres lett?
– Talán nem. Jane Austen csak évtizedekkel a halála után lett híres.
– Írhatott Austen egy komplett regényt, aminek a kézirata aztán eltűnt?
– Elképzelhető. Nem tudom, hogy teljes regényről van-e szó.
Lehet, hogy egy rövidebb iromány, vagy akár egy befejezetlen mű. De az egyértelmű, hogy valamit elvesztett – és a Greenbriar házban vesztette el.
Szemlátomást meghökkenve adta vissza a levelet.
– Ez egyszerűen felfoghatatlan! Belegondolni sem merek, hogy akár lehetséges… Jane Austen! Ekkorra a főételt is kihozták. Megkóstoltam a báránysültet, mennyei volt. Anthony nekilátott az ételnek, egy időre mélyen a gondolataiba merült. Aztán némileg zavartan nézett rám:
– Lehetek magával őszinte?
– Persze.
– Tudom, hogy a világ rajong érte, de én életemben csak egyetlen Jane Austen-regényt olvastam. Megbocsát, ha elárulom, hogy nem tetszett?
– Melyik könyvet olvasta?
– A címére nem emlékszem. Csak azért olvastam el, mert kötelező volt az iskolában. Egy elkényeztetett vidéki csajról szólt, a környék tele volt dögunalmas emberekkel, akik sosem csináltak semmit és sosem mentek sehová. Ha jól emlékszem, Austen az egész könyvön keresztül azzal foglalkozott, hogy egymáshoz nem illő embereket próbált öszszehozni.
Remegett a szám széle a visszatartott nevetéstől.
– Ez az Emma. Hány éves korában olvasta?
– Tizenöt-tizenhat lehettem.
– Teljesen érthető a reakciója. Megfelelő tálalás híján az Emma
nem nagyon jön át egy tizenéves fiúnak. Valójában igazán rendkívüli könyv. Ha most újraolvasná, lehet, hogy más lenne a véleménye.
Megvonta a vállát.
– Kétlem. Jobban szeretem a krimiket. A klasszikusok közül szíve sen olvasok Dumas-t, Defoe-t és Dickenst… Tolsztojt, Tolkient és Twaint.
– Érdekes, hogy csak férfi szerzőket említett.
– Tényleg? Nem volt szándékos.
– Számos kiváló női szerző is létezik – és Austen a legjobb mind közül.
– Úgy tűnik, milliók vannak magával közös véleményen. De őszintén megvallva – és bocsásson meg, semmiképp nem áll szándékomban lefitymálni a munkáját vagy becsmérelni Austen örökségét – nem értem, miért vált ilyen jelentőssé. Négy vagy öt regényt írt mindössze, nem?
– Hatot.
– Hat romantikus regényt. És mindenki olyan érthetetlen hódolattal kezeli, mintha legalábbis ő lenne Shakespeare. Mi a titka? Mit nem láttam meg benne? Türelmesen válaszoltam:
– Austen művei azért állták ki az idő próbáját, mert kitűnő narratív technikát alkalmazott és olyan érzékkel formálta meg a szereplőit, mintha hús-vér emberek lennének. Nem csak szerelmi ügyekről írt.
Olyan témákat, társadalmi és érzelmi küzdelmeket jelenített meg, amik még ma is lényegesek. A legmélyebb érzelmi húrokat is meg tudta pendíteni, ugyanakkor nevettetni és könnyeket kicsalni is ugyanolyan jól tudott. A könyvei végére érve, ha odafigyel az ember, kicsit böl cseb ben gondolkodik önmagáról és arról, hogy mi fontos az életben.
– Érdekes. Még nem hallottam ezt ilyen megfogalmazásban. – Rám mosolygott az asztal másik feléről. – Bevallom, kíváncsivá tett, és nem csak azért, mert Austen esetleg felkereste a családom házát.
Egy ideig csöndben ettünk, aztán hozzátette:
– Szóval mit gondol? Ha bizonyítani tudja, hogy Jane Austen, ha bármilyen rövid időre is, de járt Greenbriarben, az az első nyom lenne az eltűnt kézirathoz?
– Igen.
– Felteszem, szívesen körülnézne a házban.
Átjárt az izgatottság.
– Igen. Remélem, esetleg előkerül egy 1802-es vendégnyilvántartás vagy hasonló, ami ott rejtőzik valahol.
– Nem emlékszem, hogy az anyám vagy az apám említett volna valaha vendégnyilvántartást – vonta össze a szemöldökét. – Ha mégis akad ilyesmi, akkor fogadni mernék, hogy a könyvtárban lesz. Ugorjon be holnap reggel kilenc tájban, és megnézzük.
– Együtt? – Gyorsabban vert a szívem. – Szuper! Köszönöm! Szóval segít nekem?
– Miért is ne? Mondtam magának, hogy szeretem a krimiket. És isten látja lelkem, nagyobb mulatságnak ígérkezik, mint a gyomlálás.
Felnevettünk.
A desszert és a kávé alatt más dolgokról beszélgettünk. Anthony elmesélte, hogy néhány évvel az előtt végzett Oxfordban, hogy én odakerültem; tizenkét éve elvált, és még egyedülálló. Édesanyja, akivel közel álltak egymáshoz, nagyjából öt évvel ezelőtt halt meg. Apjával évtizedekkel ezelőtt elhidegültek egymástól, amit szomorúnak tartottam.
Az én apám gimnazista koromban halt meg, és bevallottam Anthonynak, hogy mindkét szülőm hiányzik nap mint nap. Stephenről is meséltem neki.
– Anyám gyakorta jegyezte meg bujkáló mosollyal az ajkán: „Hozzá kéne menned ahhoz az orvoshoz!” – idéztem fel.
– És hozzámegy? – kérdezte, és szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel várta a válaszomat.
Ettől rögtön kicsit kényelmetlenül éreztem magam.
– Nem tudom. Talán. Már eszembe jutott.
Amikor megkérdeztem, mivel foglalkozik, Anthony elmondta, hogy igazgatóhelyettes egy kockázatitőke-befektető cégnél.
– Én intézem a finanszírozási ügyeket induló cégek pályára állításához, illetve segítek már működő cégeknek megszerezni a terjeszkedéshez szükséges anyagi fedezetet – magyarázta.
– Szereti csinálni?
– Nagyon is. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy én szerzem meg a pénzt, amiből az emberek megvalósítják az álmaikat. És maga? Gondolom, nem tévedek nagyot, ha arra tippelek, hogy… imádja a könyveket.
Nevetve válaszoltam:
– Akkor szerettem bele a könyvekbe, amikor kiskoromban kiolvastam a Malac a pácbant és a Titkos kertet. Később fokozatosan áttértem Austen, Dickens és a Brontë nővérek műveire, és nálam Austen játszva lekörözte mindet. Egy Austen-regényben akartam élni! Elsőéves egyetemista koromban felvettem egy „Bevezetés az irodalomba” szemináriumot, és rádöbbentem, hogy lehetőségem nyílik jó könyveket olvasni,
írni és beszélgetni róluk, ráadásul még egy diplomát is kapok. Meg voltam véve! Akkoriban főiskolai irodalomtanár szerettem volna lenni.
Tanítottam is két évig főiskolai szinten, de valóságos rémálom volt.
– Miért?
– Sosem jött össze egy teljes álláshoz elegendő órám egy helyen.
Három különböző iskola között ingáztam, az egyik majdnem 100 kilométerre volt. Tanárból túlkínálat van a piacon, rengetegen ingáznak, már el is nevezték őket Sztráda Pilótáknak. Annyira kimerítő munka, hogy teljesen lefárad az ember agya, a fizetés pedig gyalázatos. Mikor kiszámítottam, mennyi időt ülök a kocsiban, mennyit készülök az órákra, hány óra telik el tanítással és a diákok dolgozatainak a javításával, az jött ki, hogy kevesebbet keresek, mint a minimálbér.
– Te jó ég!
– A tanítást magát kimondottam élveztem. Imádtam a hallgatókkal dolgozni, megosztani velük az irodalom iránt érzett szenvedélyemet.
Eldöntöttem, hogy egyetemen fogok tanítani, amihez vissza kellett mennem tanulni, hogy megszerezzem a PhD-t.
– A doktori tanulmányokat pedig Oxfordban folytatta.
– Igen. Angliában, Jane Austen földjén tanulni – mint egy valóra vált álom. De aztán anyukám megbetegedett. Mindent félbe kellett szakítanom, és hazamenni, hogy gondoskodjak róla. Gyorsan munkát kellett találnom, hogy fizetni tudjam a gyógykezelését. Az egyetem alatt évekig dolgoztam az egyetemi könyvtár különleges gyűjteményének egyik részlegében, oxfordi éveim alatt pedig rengeteg időt töltöttem a Bodleian Könyvárban. Hazatértem után épp megüresedett egy segédkönyvtárosi állás a Chamberlain Egyetemen, és fölvettek.
Amikor a különleges gyűjtemény könyvtárosa nyugdíjba ment, gyakran én helyettesítettem. Úgy volt, hogy ez csak átmeneti megoldás, de aztán megnyirbálták a költségvetést. Két státuszt nem tudtak megfizetni, és új embert nem tudtak fölvenni, tehát engem véglegesítettek.
– Nehéz váltás volt könyvtárosként dolgozni a tanítás után?
– Eleinte igen. De most már nagyon élvezem.
– Gondolt arra, hogy visszamenjen Oxfordba?
– Nem. Az a hajó már elment. Néhány kollégám viszont nem nézi jó szem mel, hogy nincs könyvtárosi végzettségem – úgyhogy nemrég elkezdtem levelezőn a könyvtár szakot.
Anthony bólintott. Gyengédség és elismerés csillogott a sze mében, ahogy rám nézett, és akaratlanul is megéreztem, milyen bizsergetően vonzó. Azonnal lezártam azonban agyamnak azt a bizonyos részét. Már van egy férfi az életemben, aki sokat jelent számomra.
Semmi okom nincs rá, hogy úgy gondoljak Anthony Whitakerre.
Gyor san az órámra pillantottam, és megjegyeztem, hogy későre jár.
Legnagyobb meglepetésünkre már majdnem három órája beszélgettünk.
Felajánlottam, hogy felezzük el a számlát, de Anthony hallani sem akart róla.
Kikísértem a fogadó előcsarnokába, és amikor elbúcsúztunk, hozzátette:
– Reggel találkozunk?
– Naná!
– Valószínűleg ideje figyelmeztetnem: apám a háznak csak egy kis részében lakott. A többi nem valami kellemes. Viszont a könyvtár volt a büszkesége, így hál’ istennek azt fűtötte és tisztán tartotta.
– Alig várom, hogy lássam.
Kis szünet után óvatosan hozzátette:
– Ugye tisztában van vele, hogy több mint kétszáz év telt el Austen feltételezett „látogatása” óta?
– Persze.
– És még ha tudjuk is bizonyítani, hogy járt a házban – még ha
volt is kézirat, valószínűleg már rég nincs meg. Tehát annak a valószínűsége, hogy tényleg találunk valamit, szinte a nullával egyenlő.
– Tudom – vigyorogtam. – De muszáj megpróbálnunk, nem?
A felfedezés
A szobámba visszaérve felhívtam Laurel Annt, és elmeséltem neki a történteket. Nagyon izgatott lett.
– A mesés György korabeli udvarházában fogsz vele időzni? Eddig csak irigykedtem, de most már azt hiszem, utállak.
Épp bebújtam az ágyba, amikor megcsörrent a telefon. Legnagyobb örömömre Stephen volt az. Részletesen beszámoltam neki a fejleményekről.
– Hát ez nagyszerű! De ne felejtsd, Sam, hogy szabadságon vagy. Nem kéne dolgoznod. Kikapcsolódásra van szükséged, és arra, hogy jól érezd magad.
Biztosítottam róla, hogy nagyon jól érzem magam.
– Évek óta nem voltam ilyen izgatott! – Rádöbbentem, ez hogyan hangozhatott, ezért sietve hozzátettem: – Mármint, most komolyan, ez egy igazi Jane Austen-kincsvadászat!
– Szóval ki ez a fickó – akié a ház?
– Anthony Whitaker. Kockázati tőkével foglalkozik.
– Aha. Hát sok szerencsét! – Stephen még emlékeztetett rá, hogy hétfőn egykor ér véget a konferencia, és úgy terveztük, hogy aznap együtt töltjük a délutánt és az estét, aztán másnap repülünk haza.
– Hétfő délutánra visszaérek, ne aggódj.
Másnap reggel korán keltem, megreggeliztem a fogadóban, és pontban kilenckor megérkeztem Greenbriarbe. Szürke és ködös volt az idő, hűvösnek tűnt a reggeli levegő, úgyhogy farmert és egy vékony, kék pulóvert vettem fel. Amikor Anthony ajtót nyitott, mindketten csodálkozva konstatáltuk, hogy majdnem ugyanúgy van felöltözve, mint én.
– Örülök, hogy megfogadta az öltözékre vonatkozó emlékeztetőt – mondta széles vigyorral. Elnevettem magam, és követtem a házba.
– Isten hozta a szerény Whitaker-hajlékban! – tette hozzá.
Már kívülről is impozáns volt az épület, belülről pedig egyenesen lenyűgöző. Anthony figyelmeztetett, hogy a ház meglehetősen lepusztult állapotban van – ahogy ő fogalmazott, romokban -, de nekem nem tűnt olyan rossznak a helyzet. Valóban elkélt volna egy festés, a tölgyfa padló elnyűtt volt és karcos, a kopott szőnyegeken, kifakult függönyökön és a bútorokon vastagon állt a por – de a fenséges, tágas szobákban még sok helyen megmaradtak a korabeli bútorok, és a ház megőrizte egykori varázsát. Az előtérből a szalonba értünk, csodálattal néztem a magas, stukkós mennyezetet, a faragott márványkandallót, az aranykilincses mahagóniajtókat és a széles, boltozatos ajtónyílásokat. A vastag falakon Whitaker-ősök művészi igényességgel bekeretezett arcképei pompáztak.
– Ejha! – mondtam.
– Hát, nagynak nagy. Megkínálhatom egy kávéval vagy teával, Samantha?
– Nem, köszönöm. Égek a vágytól, hogy nekilássunk.
– Akkor erre tessék.
A lépteink visszhangoztak a keményfa padlón, ahogy végighaladtunk egy hosszú folyosón.
– Amennyire meg tudom állapítani, apám a háznak ezt a felét használta. Néhány emeleti hálószobát lakható állapotban tartott, és úgy tűnik, ideje nagy részét a konyhában, illetve itt, a könyvtárban töltötte.
Beléptünk, és az ámulattól elakadt a lélegzetem. Az óriási könyvtár Anglia legelőkelőbb ősi kastélyai bármelyikének a becsületére vált volna, és valóban a ház legkitűnőbb állapotban lévő helyiségének látszott.
A berendezés kényelmes, antik díványokból, székekből és egy antik íróasztalból állt, a falak mentén pedig magas, egészen a meny nyezetig felérő könyvszekrények sorakoztak, tele ezer és ezer gyönyörű régi könyvvel.
– Mivel könyvtárban dolgozik – mondta Anthony -, gondolom, magának ez nem annyira szokatlan. De apám nagyon büszke volt rá.
– Viccel? Ez bámulatos! – A mesteri munkával különböző színű bőrbe kötött könyveket magas üvegajtók védték. A méretes kandalló fölött két, nagyméretű portré függött, az egyik egy férfit ábrázolt, aki a negyvenes évei elején járhatott, a másik egy roppant szemérmes fiatal nőt, úgy tíz évvel lehetett fiatalabb, mint a férfi . Mindketten elegáns, tizennyolcadik századi öltözéket viseltek. A nőt pompás rubin nyakék és fülbevaló ékesítette.
– Kik ezek?
– A ház első tulajdonosa, Lawrence Whitaker, és felesége, Alice.
Ő szemlátomást imádott olvasni, de sajnos meglehetősen fiatalon meghalt. Azt mondják, Lawrence teljes szívével szerette, és a halála akkora űrt hagyott benne, hogy a tiszteletére megtöltötte könyvekkel a könyvtárat. Az utána következő generációk is mind gyarapították a gyűjteményt.
– Igazán fényűző.
– Én is azt hiszem. – Körbepillantott, mintha most nézné meg először igazán. – Sosem töltöttem itt sok időt.
– Hogy’ tudta távol tartani magát? Ha én itt laknék, ez lenne a kedvenc szobám.
– Apám és nagyapám nem engedtek itt játszani, és nem nyúlhattam a könyvekhez – azt mondták, túl értékesek. Anyám és apám tizen egy éves koromban elváltak, azt követően máshol laktam.
– Értem. – Nem tudtam levenni a szemem a pazar gyűjteményről.
Bizsergett a tenyerem, hogy végre leemelhessem a könyveket a polcokról és közelebbről megvizsgálhassam őket. – Tényleg eladja ezt az egészet?
– Nincs más választásom. Apám adóssághegyeket hagyott maga után. Még jó, ha nullára kijövök a ház eladása után. De elég a szomorkodásból!
– A szeme huncutul csillogott, ahogy rám nézett. – Tartozom egy vallomással.
– Egy vallomással?
– A tegnap esti beszélgetésünk során annyira kíváncsivá tett,
