„Számomra minden munka, azaz a festészet is, azt a képességet jelenti, hogy az anyag fölött uralkodunk…” 130 éve született Tihanyi Lajos, a 20. század tízes éveiben kibontakozó magyar avantgárd mozgalom egyik jelentős alakja.
„Számomra minden munka, azaz a festészet is, azt a képességet jelenti, hogy az anyag fölött uralkodunk, a festészetben pedig azt a képességet, hogy a színek értékeit felismerjük. A szellem felsőbbsége legyőzi az anyag alábbvalóságát, ez azonban csak az anyag értékeinek megismerésén keresztül jut el a legegyszerűbben az igazi kifejezéshez.” Önéletrajzában így összegzi festészetét Tihanyi Lajos, a 20. század első felének egyik legismertebb művésze.
1885. október 29-én (egyes források szerint október 19-én) született Budapesten. Egy súlyos betegség – skarlát vagy agyhártyagyulladás – következtében 14 éves korában süketnéma lett, így gimnáziumi tanulmányainak feladására kényszerült. Ekkor kezdett el rajzolgatni, majd 1904-ben beiratkozott a budapesti Iparrajziskolába. Közben megtanulta a beszéd leolvasását az ajakmozgásról Később egy magániskola növendéke lett, majd 1907 és 1910 között Nagybányán képezte magát. Közben 1907-ben rövid tanulmányutat tett Párizsban és Olaszországban, a francia fővárosban elsősorban a fauvizmus hatott művészetére.
Tihanyi tájrajzai Kandinszkij első absztrakt akvarelljeivel párhuzamosan készültek. A tájélmény konkrétsága, a kompozíció összefogottsága a magyar tradícióból eredt, de a művész ismerte és művészetébe beemelte a legújabb nemzetközi törekvéseket is. Ezek közül legfontosabb a Vadak formatúlzásai és Cézanne új képi rendkeresésének hatása volt. A festő 1907-es párizsi élményei mellett alkotásaiba belejátszottak a nagybányai művésztelepen szerzett tapasztalatai is.
Az impresszionista festésmóddal szakító, konstruktív alkotói szemléletet hirdető Nyolcak művészcsoport közös tárlatain összefogottan épített csendéleteivel és tájképeivel, valamint expresszív portréival szerepelt. Elsősorban az expresszionizmus, a fauvizmus, a kubizmus és a futurizmus egyes elemei jellemzik festészetét. A magyar aktivista mozgalom egyik fontos résztvevőjeként Kassák Lajos köréhez kapcsolódott, 1918-ban a MA folyóirat kiállítótermében önálló tárlatot rendezett
A Nyolcak
Czóbel összekötötte a fauve-okat a progresszív, első magyar avantgárd Nyolcak elnevezésű művészcsoporttal, mely 1911-ben alakul meg. A csoport tagjai rajta kívül: Kernstok Károly, Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Márffy Ödön, Czigány Dezső, Orbán Dezső, Pór Bertalan. Ők a nagybányai festészeti hagyományokkal szakítva, 1904 és 1914 között a magyar képzőművészet megújítói lettek – Cézanne szellemében. Matisse és a fauve-ok hatása is meghatározó konstruktív és expresszív műveikben, színvilágukban. Művészeti programjukat Fülep Lajos, a 20. század legjelentősebb magyar művészettörténésze és a nemzetközileg elismert Lukács György filozófus is támogatta.
Magyar költők lugasa
Tihanyi Lajos, mint a pesti kulturális élet egyik elmaradhatatlan szereplője a magyar szellemi élet több kiemelkedő alkotójának portréját festette meg expresszív jellemábrázoló képességgel. Szoros kapcsolatban állt a Nyugat írógárdájával, köztük Adyval, Kosztolányival, Bölöni Györggyel, Feleky Gézával, Kassák Lajossal, Tersánszky J. Jenővel, Fülep Lajossal, Babitscsal, Révész Bélával. Az első világháború körüli években alakította ki – a kubisták és expresszionisták eredményeit összegezve – sajátos stílusát. Elmélyedő, analizáló művész volt, aki kitűnő érzékkel karakterizált.
Ady Endre, amikor feleségül vette Boncza Bertát, Veres Pálné utcai lakásuk falára Márffy Ödöntől és Tihanyi Lajostól vásárolt egy-egy festményt; ismerjük a Szeretném, ha szeretnének című Ady-kötet egyik példányába bejegyzett, Tihanyinak szóló meleg ajánlást is, s az Ady-irodalom arról is megemlékezik, hogy nemegyszer tréfálkozó-kötődő együttlétekre került sor a „Hunn, új legenda” költője és Tihanyi között.
Munkásságában a Nyolcakhoz tartozása idején kerültek előtérbe az aktkompozíciók. Ezeken az 1912-es tollrajzokon még fokozódott a vonalvezetés szálkás, dinamikus, expresszív jellege. Az 1919-es kommün bukása után a baloldali értelmiség java része emigrációba kényszerült, Tihanyi először Bécsbe, majd a húszas évek elején Berlinbe költözött, végül 1923-ban mégis áttelepült Párizsba. Európa egyik legfontosabb művészeti centrumában a korszak meghatározó irányzatai hatottak festészetére. De bárhol is élt, mindig mindenhol szoros kapcsolat fűzte a magyar szellemi élet neves egyéniségeihez. A francia művészvilág is hamar befogadta: Jean Cocteau-val, Tristan Tzarával, Brâncuşi-val és Utrillóval egyaránt kapcsolatban állt. Az analitikus, majd a szintetikus kubizmus stílusjegyeit mutató, 1920 körül készített csendéleteit, portréit és városképeit egyre elvontabb kompozíciók váltották fel, az 1930-as évek elejére eljutott a teljes absztrakcióig. Az Abstraction-Créacion csoporthoz 1933-ban csatlakozott. Kései munkáit a magyar közönség már nem láthatta, mivel Tihanyi az 1937-es budapesti retrospektív kiállítás ötletét elvetette
A papírra készült mesterművei közül kiemelkednek a portrérajzai. Ezek jórészt barátairól készültek, Tersánszky Józsi Jenőről Budapesten (1917), Bölöni Györgyről Bécsben (1920). „Bölönit, a fiatal újságírót és már neves műkritikust a festő ereje és eredetisége egy életre magához láncolta” – írta 1948-ban Tihanyira emlékezve, Brassai, a fotóművész. Megrázóan komor Önarcképe mellett az emigráció évei alatt, a Magyar költők lugasa címmel tervezett albumához születtek Kassák Lajos szigorú, és Márai Sándor merengő portréábrázolásai.
Révész Béláról festett képén az arc erőteljes formáit fokozottan hangsúlyozta, emellett a modell elgondolkozó arckifejezésével is kitűnően jellemezte a szociális érzékenységet és a mélyen együtt érző
A Tihanyi-festmények értéke folyamatosan emelkedik, 2012-ben litografált Ady-portréját például 140 ezerre háromszorozták. Értékes hagyatékát franciaországi barátai 1965-ben a magyar államnak ajándékozták, s 1971 óta gazdagítja a Nemzeti Galéria gyűjteményét.
Fotók forrása: Magyar Nemzeti Galéria, OSZK
