„Fényről álmodtam: fény ragyog. / És álmodtam egy ablakot, / ahonnan majd a végtelen / tavaszi eget nézhetem.” Álom vagy valóság? Szabadság vagy elnyomás? Ezen a héten Kányádi Sándor megrendítő versét ajánljuk.
Talán észre sem vesszük, milyen gyakran olvassuk, dúdoljuk verseit. Tiszteljük maradandó költői életművéért, mély humánumáért, az örök és egyetemes emberi értékek melletti példamutató elkötelezettségéért. Kányádi Sándor 86 éve, 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye).
„Mi kell még – kérdik -, nem elég? / Örülök persze – szólanék,” – teszi fel a kérdést a költő. És mi kérdéssel válaszolunk. Elég csak megálmodni vágyainkat, és el is érjük őket? Az álom válhat-e valósággá? Elégedettek lehetünk mindazzal, amit elérünk, amit kapunk, amit megálmodtunk? Létezik határa a szeretet erejének? Drámai hangoltságú versekben adott számot arról, hogy a bukaresti zsarnokság milyen nyomasztó súllyal nehezedett az erdélyi magyar életre és kultúrára (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban). Az 1989-es politikai változások után nemcsak a múlttal vetett számot, hanem keserű iróniával arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság továbbra is él a társadalom mélyebb szerkezeteiben.
KÁNYÁDI SÁNDOR: ÁLMODÓ
Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.
Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?
Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,
ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.
Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,
van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.
Mi kell még – kérdik -, nem elég?
Örülök persze – szólanék,
de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.
(1965)
