„s mikor már sírnék / ‘anyám ne haragudj’ / kiáltson / akkor kiáltson a kakukk” Ezen a héten Röhrig Géza Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit című verses kötetéből ajánlunk egy gyönyörű verset.
Előfordul, hogy egy vers akkora erővel bír, hogy keresi az alkalmat a szereplésre, a megnyilvánulásra, szavalásra, elmélkedésre. És van, hogy egy vers vonzereje magában a lényegi tartalomban található. Mélységét a felkavaró érzelmek, gondolatok, képzetek adják. Röhrig Géza Anyjára című verse ilyen. Egyszerre brutális és érzékeny, letaglózó és közvetlen.
Az életért való küzdelem, az anya jelenlétének fontossága és annak hánya, sebek és sérülések: „s mikor már sírnék / ‘anyám ne haragudj’ / kiáltson / akkor kiáltson a kakukk”. És magamban mondogatva a sorokat óhatatlanul is a Mama jut az eszembe, talán azért mert József Attila egyik leghíresebb versében Röhrighez nagyon is hasonlóan szól: „Nem nyafognék, de most már késő, / most látom, milyen óriás ő – / szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében.”
Röhrig a Saul fia című Golden Globe-díjas film főszereplőjeként nem eljátssza, hanem megjeleníti az auschwitzi sonderkommandóst, aki a túlélésért (vagy valami másért) tényleg mindenre képes. Röhrig Géza költőként is lemegy a mélybe, a sötétbe, ahol talán csak a nyelv és a hit világít, oda ahol az eredet és a vég, a gyökér és a sír nem egymás mellett van, hanem voltaképpen ugyanaz.
RÖHRIG GÉZA: ANYJÁRA
könnyéből kolibri
tankoljon lebegve
torkát a földhöz
gólya szegezze
éljen még
egy jelre akkor
őrült ölyvek
öljék a magasból
csukott szárnnyal
hetven zuhanjon rá
hetven kamikázé
csőre fúrja ronggyá
éljen még
lopják el a szarkák
piros szemfedőjét
véres varjak varrják
agyából fecske
tapasszon fészket
méhét dögkeselyűk
emésszék meg
s mikor már sírnék
‘anyám ne haragudj’
kiáltson
akkor kiáltson a kakukk
