„Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék. / Végső soron véletlen, hogy még élek.” Ezen a héten a 84 éve született Sylvia Plath gyönyörű vallomását ajánljuk.
Egy fiatalasszony, aki nehezebben birkózott meg az élet fordulataival, a körülötte lévő világ eseményeivel, az érzelmek szenvedélyességével, mint sok kortársa. Egy fiatalasszony, aki nagyon is jól látja önmaga gyengeségeit, kissé öngúnnyal, kifigurázva jeleníti meg nem valósítható kívánalmait, vágyait a szerető férj, a békés családi élet iránt. Mint aki tudja, aki várja, milyen véget ér élete írja ki magából fájdalmas vallomását, amit Tandori Dezső fordításában olvashatunk: „Pedig, úristen, a felhők: minta gyapot. / Sereglenek, szénmonoxid-ármádák. / Belélegzem édesen, édesen, / Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám”.
Sylvia Plath 1932-ben született Bostonban, 1963-ban öngyilkos lett Londonban, idén október 27-én lenne 84 éves. Első verseskötete és a később oly sok kiadást megért, magyarul is nagy sikerű önéletrajzi ihletésű regénye, az Üvegbura, jószerivel észrevétlen maradt. Halála után gyors egymásutánban megjelent köteteiben mutatkozott meg immár széles körű és tartós feltűnést keltve az a nagy költő, akinek hátborzongatóan érzékletes, a vizionárius képzeletet metszően éles iróniával ellenpontozó, hatalmas érzelmi erejű és briliáns technikával megformált költészete ma már vitathatatlanul az amerikai líra élvonalába tartozik, élete és halála pedig része a korszak legendáriumának.
SYLVIA PLATH: SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉK
Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?
Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:
„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.
Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.
Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!”
De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.
Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.
Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,
Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!
Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát mm érted, nekem mindegy, micsoda.
Nem adhatod oda?
Ne restelkedj – nem számít, bármilyen kicsi.
Ne útálatoskodj, felkészülten minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,
Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.
Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy
Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,
Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.
Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,
Szalaghullás, felkiáltása végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.
Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.
Pedig, úristen, a felhők: minta gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.
Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám
Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép –
Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,
Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.
Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,
Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.
Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.
Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,
Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.
Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,
Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.
(Fordító: Tandori Dezső)
