„Furcsának tűnhet ezt kijelenteni, de a legelső követelmény egy kórház iránt az, hogy ne ártson a betegnek.” Florence Nightingale angol ápolónő, az ápolónői hivatás és képzés megteremtője 195 éve született.
„Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz, és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele, az ilyen ember életét Igaz Életnek nevezhetjük.” (Florence Nightingale)
1820. május 12-én az akkoriban a Toszkánai Nagyhercegséghez tartozó Firenzében látta meg a napvilágot, szülei ezért adták neki a Florence (angolul: Firenze) nevet. Apja tehetős bankár volt. A család hol derbyshire-i, hol hampshire-i udvarházában időzött, és gyakran ruccantak fel Londonba. Kiváló nevelést kapott, páratlan műveltségre tett szert. Beszélt görögül, latinul, olaszul, franciául és németül, és – ami akkoriban szokatlan volt – nő létére járatos volt a filozófiában, a matematikában és a történettudományban is.
Szülei férjhez akarták adni lányukat, de ő az isteni küldetést kereste, és közegészségügyi tanulmányok olvasásával töltötte idejét. Sorra elhárította a fiatalemberek udvarlását, 1849-ben jegyességét is felbontotta Richard Monckton Milnes báróval. Nagy titokban már 1844-ben részt vett egy három hónapos nővérképző tanfolyamon. 1850 nyarán – szülei tiltakozása ellenére – a Düsseldorf melletti Kaiserswerth protestáns diakonisszanővéreinek ápolási módszereit tanulmányozta. Egy év múlva szülei beleegyezésével tért vissza Németországba, hogy kitanulja az ápolónői mesterséget.
A Lámpás Hölgy
1853-ban Londonban kapott állást, fizetés nélküli felügyelő nővérként tevékenykedett egy kórházban. Szülei hatalmas összeggel, havi 500 fonttal támogatták. Egy év múlva a külügyminiszter közbenjárására harmincnyolc ápolónőt rendeltek felügyelete alá, akikkel egy Törökországban felállított hadi kórházban ápolta a krími háború (185-1856) brit sebesültjeit. Az ideiglenes kórház nyomorúságos körülményei, a télen is fűtetlen, piszkos kórtermek, a szegényes élelmezés, a gyógyszerellátás akadozása a végsőkig elkeserítették. Átvette a nővéri ügyelet vezetését, és a sebesültek 42 százalékos halálozási arányszáma néhány hónap leforgása alatt 3 százalék alá csökkent.
Az eszményi ápolónő jellemzői:
„Az ápolónő legyen józan; becsületes és megvesztegethetetlen;
Legyen igazmondó és megbízható;
Legyen pillanatra pontos és hajszálig rendes;
Gyorskezű, de nem kapkodó;
Szelíd, de nem lassú;
Nyájas, de nem fecsegő;
Tapintatos, de sohasem tétovázó;
Legyen derűs és bizakodó, tiszta saját személyében és tisztaságot teremtő a beteg körül;
Legyen szíves és szolgálatra kész, a betegekre gondoljon és nem önmagára.”
Alárendeltjei között szigorú fegyelmet tartott. Éjszakánként lámpással a kezében járt fel s alá a kórház folyosóin, hogy elejét vegye a nővérek és a sebesült hadfiak nemi érintkezésének. A katonák „Lámpás Hölgynek” (The Lady with the Lamp) nevezték el, és 1855-ben az Illustrated London News hasábjain is lámpással a kezében jelent meg első ábrázolása. A lámpás világszerte az ápolás jelképévé vált. Egyik napról a másikra híres lett hazájában, még Viktória királynő is rokonszenvvel követte tevékenységét. Amikor 1856-ban, a krími háború után hazatért, az uralkodó bizalmába fogadta.
A királynő közbenjárásának köszönhetően a Hadügyminisztérium az ő jelentéseinek alapján szervezte meg a Katonaorvosi Iskolát 1859-ben. A közadakozásból befolyt pénzből egy év múlva megnyílt londoni tanintézetben az ő elképzelései alapján és személyes felügyeletével folyt a nővérképzés. Ekkor jelent meg közegészségügyi műve is Notes on Nursing (Jegyzetek az ápolónői tevékenységről) címmel. Az 1880-as évektől a szülésznők munkájának elismertetéséért szállt síkra. 1883-ban életműve elismeréseképpen Viktória királynő a Királyi Vörös Kereszt kitüntetést adományozta neki. Magas kort ért meg, kilencvenéves volt, amikor 1910. augusztus 13-án Londonban elragadta a halál.
Kertész Erzsébet írónő A lámpás hölgy (1976) című ifjúsági regényében írta meg élettörténetét.
