Három vadász, a múlt századból: Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Franz Joseph Windisch-Graetz. Világhírt szereztek és afrikai expedíciójuk anyagával megalapozták, gazdagították a hazai múzeumok gyűjteményeit.
A vadászat ősi eredetű, az emberré válás kezdeteitől napjainkig társadalom alakító és azt befolyásoló tényező. A kezdeti, élelemszerző tevékenységből aztán az évszázadok során úri passzió lett, bár a táplálék megszerzésében még mindig fontos szerepet tölt be a vadgazdálkodás.
Az egzotikus vadászati utazások divatja a XIX. század második felében dívott. Európa minden részéből indultak kutatók, földrajzi felfedezők is távoli földrészekre, ahol inkább szükségből, mint kedvtelésből vadásztak, hogy karavánjukat élelmezni tudják. A legnevesebb magyar vadászok kutatási terepe éppen Afrika volt.
Kittenberger Kálmán többszöri expedíciós útján több mint tíz évet töltött Afrikában. Hivatalos támogatás nélkül gyűjtött a Magyar Nemzeti Múzeumnak, 1903-1906 között Teleki Sámuel Kilimandzsáró-vidéki, másfél évtizeddel korábbi útját ismételte meg. Gyűjtött Abesszínia tudományosan feltáratlan Danakil-földi területén, a Viktória-tónál és Ugandában. Útjairól hatvanezer példányból álló, fajokban is gazdag anyagot hozott amellyel magalapozta a Magyar Természettudományi Múzeum Afrika-gyűjteményét. Ezek közül háromszáz faj ismeretlen volt korábban, sokat Kittenbergerről neveztek el.
Utoljára 1928-29-ben járt Afrikában, Ugandában és Kongóban, gyűjtésének értékes trófeáit 1956-ig láthatta a közönség a Természettudományi Múzeum kiállításán, akkor nagy részük a harci eseményekben tűzvész áldozata lett. A tudós kutató még szerette volna pótolni a megsemmisült gyűjteményt, de ez már nem adatott meg neki, 1958-ban nagymarosi otthonában lehunyt. A Dunakanyar-beli településen rendre nagyszabású rendezvényen emlékeznek meg róla.
Kenya lett a kiegészítések forrása
Széchenyi Zsigmond 1927-38 közötti többszöri afrikai expedíciójának is tragikus sors jutott. Mind megsemmisült a háborúban, csakúgy, mint lakása, háza is. A nemzeti könyvtár alapító Széchényi Ferenc dédunokáját a személyi kultusz éveiben kitelepítették, börtönbe zárták, s szabadulása után is csak állományon kívül alkalmazta a keszthelyi múzeum. Csak 1960-ban utazott újra hivatalosan a Természettudományi Múzeum kelet-afrikai expedíciójával, hogy a múzeum 56-ban elpusztult gyűjteményét pótolja. Utolsó, kilencedik kelet-afrikai útján – Kenyában – 1964-ben járt, ahonnan gazdag anyaggal tért vissza. Vadászatairól, a természet szépségeiről szólnak könyvei, fordulatos regényes útleírásai, amelyek megannyi kultúrtörténeti, etnográfiai ismeretet tartalmaznak. Köteteit saját, nagyszerű fotóival illusztrálta.
A főúri család sarja, az 1904-ben Prágában született Franz Joseph Windisch-Graetz apja Otto Windisch-Graetz, csehországi földbirtokos, anyja, Rudolf trónörökös lánya, Elisabeth) Csehországban és Lengyelországban kezdett el vadászni. Az 1930-as években többször járt Magyarországon. Vadászatai a békési Wenckheim birtokon, a Tisza mentén, a dunántúli Doboson – mély nyomokat hagytak benne.
Birtokainak államosítása után Belgiumba költözött, majd Afrikában, Kenyában telepedett le. Itt – megélhetését biztosítandó -, vadászként vállalt munkát. Ekkor kezdte megalapozni Afrika-gyűjteményét. Édesanyja örökségéből 1963-ban házat vásárolt a Nairobi melletti Larngatában. 1969-ben úgy döntött, hogy gyűjteményét a magyar nemzetnek ajándékozza. Miután Nairobiban 1981-ben elhunyt, a 267 tételből álló anyag 1985-ben érkezett meg Magyarországra.
