170 éve, 1849. november 20-án nyitották meg Budapest egyik jelképét, a Lánchidat. A Budapest és az ország fejlődésében új korszakot nyitó Lánchíd megépítésével nemcsak a fővárosi Duna-hidak építése kezdődött meg, hanem a városban élők mindennapjaiban is nagy változások történtek.
A reformkorban Pest fejlődése következtében halaszhatatlanná vált az állandó összeköttetés megteremtése a Duna két partja között. A híd építését, „a Dunától kettészakított haza s annak szívének összeforrasztását” főként gróf Széchenyi István szorgalmazta, részben személyes okokból: 1820 telén az erős jégzajlás miatt nem tudott átkelni a folyón és így nem vehetett részt apja temetésén. A megvalósítás azonban egyre késett, viták folytak arról, hogy boltozott kőhidat avagy kevés pillérű függesztett lánchidat építsenek-e, a hatóságok pedig attól tartottak, hogy a hídpillérek növelik az áradások és jégzajlások veszélyét.
Széchenyi István 1821. január 4-én ezt írta naplójában: „Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.”
„Bemutatunk ez alkalommal egy jelenetes képet is, mely a lánczhíd alapkövének ünnepélyes letételét mutatja 1842 augusztus 24-ikén. Az itt bemutatott rajz részlete Barabás Miklós azon egykorú festményének, mely most az országos történeti képcsarnokban van.” (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1891. szeptember 27.)
1826-ban Széchenyi már kétségtelenül komolyabban foglalkozni kezdett a pesti állandó híd kérdésével, mert november 3-án ezt jegyzezte fel: „….fogadtam Kemnitzerrel, hogy 10 év múlva Pest és Buda között híd fog állani.” A legnagyobb hatással azonban Sándor Móricznak már említett angliai útja volt reá; a nádor, akinek a Sándor Móricztól kapott Brunel-féle terveket bemutatta, szintén támogatója volt a gondolatnak és buzdította Széchenyit a további tevékenységre.
Az országgyűlés az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről” szóló 1836. évi XXVI. törvénycikkben intézkedett az első állandó magyarországi Duna-híd építéséről. A hídügy intézésére alakult testület elnöke Széchenyi lett, aki csak a görög származású Sina György bécsi bankár anyagi és erkölcsi támogatását tudta megszerezni (Sináról mintázta Jókai Az arany ember főhősét, Tímár Mihályt). Sina hívta Pestre William Tierney Clark angol mérnököt, aki három hídtervet mutatott be, ezek közül végül az ún. Nákó-ház vonalában álló, 380 méter hosszú, háromnyílású változatot fogadták el. (A helykiválasztás nem igazán volt szerencsés, hiszen a híd Budán a Várhegynek szaladt, ezért kellett 1857-ben megépíteni az alagutat.)
„A Casinóba hívott vendégek: Andrássy György, Károlyi György, Lajos és István, Keglevich Gábor, Steinlein Eduárd grófok, báró Mednyánszky, Wesselényi és a többiek lelkesen fogadták a merész tervet – állandó hidat kell építeni Pest és Buda között, hogy „az ország kettészakított szívét véglegesen egybe lehessen forrasztani”. Amikor másnap a nádorhoz is elmentek, az ősz palatínus hathatós támogatását ígérte e nagy szándék kiviteléhez. S hiába gúnyolódott Metternich – a bécsi és pesti előkelő társaság milyen szívesen kuncogott a herceg szellemeskedésén: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát…” – kezdett alakulni a Duna-szabályozás korszakos munkája is. Igaz, Beszédes mérnök tervei valóban nem látszottak eléggé reálisaknak, de az új tanácsadó, Vásárhelyi Pál mérnök igen talpraesett és józan ember. Ahogy az első gőzhajók megindultak a Dunán, mozgásba lendült minden, az emberek lelkesedtek, a híd eszméje is hódított, rózsás ködben látszott lebegni minden, a nagy folyam, a haza, a jövő…”
Az építkezés vezetésére a tervező névrokonát, Adam Clarkot kérték fel – ő dolgozta ki a budai Várhegy alatti alagút terveit és az építkezést is ő vezette –, az alapkövet 1842. augusztus 24-én az V. Ferdinánd királyt képviselő József nádor tette le. A pillérek, hídfalak 1847 júliusára készültek el, a vasszerkezet szerelését a szabadságharc eseményei hátráltatták. 1848. július 18-án az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca leszakadt, magával ragadva a munkahidat és a rajta álló Széchenyi Istvánt, aki azonban ki tudott úszni a partra. A félig kész útpályán 1849. január 1-jén haladt át az első kocsi: Bónis Sámuel országos biztos a koronát menekítette Debrecenbe. Pár nappal később hetvenezer osztrák katona és 270 ágyú kelt át a hídon, amelyet 1849 májusában, Buda ostromakor Hentzi tábornok utasítására fel is akarták robbantani.
A hidat 1849. november 20-án avatták fel. Széchenyi ekkor már a döblingi ideggyógyintézetben élt, a sors iróniájaként – és a magyar történelem számtalan hátborzongató pillanatának talán legfájdalmasabb pillanataként – a hídon elsőként Julius Haynau, a teljhatalmú osztrák katonai és polgári főparancsnok haladt át. Az a Haynau, aki néhány héttel korábban, október 6-án kivégeztette az aradi vértanúkat és Batthyányi Lajost, és a vérengző üldözéssel ekkor sem hagyott fel. Másnaptól mindenki használhatta a hidat, aki megfizette a hídvámot. A felhajtókat 1850 óta őrzi a Marschalkó János által faragott négy kőoroszlán (amelyeknek a városi legendával ellentétben igenis van nyelvük). A Lánchíd 1870-ben az államó tulajdonába került, 1899-ben nevezték el Széchenyiről.
Az 1913-15-ben megújított hidat a II. világháború végég állandóan igyekeztek modernizálni. Közvetlenül a nagy háború befejezése után, 1918 novemberében az öszszes hidon eltörölték a hídvámot, s ettől fogva a Széchenyi lánchídon sem kellett senkinek az átkelés alkalmával fizetnie. A híd a két világháború közötti időben is megtartotta fontos forgalmi szerepét, bár a két városrész között újabb és újabb hidak épültek. A Lánchíd forgalma viszonylagosan is egyre növekedett. (Forrás: Páll Gábor A budapesti Duna-hidak története)
A Lánchíd a maga idejében világszerte építészeti nevezetesség volt, A szerző pontos műszaki adatokkal teszi teljessé e páratlanul kecses függőhíd leírását, majd végigkíséri a híd sorsát, javításokon és kiszélesítéseken át egészen addig, amíg 1945 január 17-ről 18-ra virradó éjszaka a fasiszta barbárok felrobbantották. E gonosztettel azonban nem ért véget a Lánchíd regénye.
Az újjáépítés során a pillérek kapuzatait kibővítették, a hídfőket kiszélesítették, a vámszedő-házakat elbontották, a budai hídfőbe gyalogos-aluljárót, a pesti hídfőbe villamos-aluljárót építettek. Az újjáépített hidat 1949. november 20-án, száz évvel az első hídavatás után adták át ünnepélyesen. A hidat 1973-ban, majd 1986-88-ban felújították, s 150. születésnapjára új díszvilágítást kapott. 2018 nyarán hozták nyilvánosságra, hogy a főváros kérésének megfelelően a kormány 7 milliárd forinttal támogatja a Lánchíd és a mellette lévő alagút felújítását. A felújítás végére megújul a híd pesti oldalán lévő Széchenyi tér is.
