200 éve, 1820. december 13-án halt meg Bécsben Széchényi Ferenc gróf, a magyar nemzeti könyvtár és múzeum alapítója.
Széchenyi István így írt a naplójában 1820-ban: „Az én jó öreg atyámat látta Viczay [Mihály id.] papa mint ateistát, mint lángoló hazafit, mint bősz royalistát, mint vakbuzgót [Bettbruder=vakbuzgó, szenteskedő!], és így tovább. Így sodorták őt a hullámok, hogy fognak engem sodorni?”
Széchényi Ferenc 1754. április 28-án született Fertőszéplakon jelentős szerepet játszó, de nem túl régi családból, amely 1629-ben nyert nemességet. A család hírnevét Széchényi György alapozta meg, aki 1685-1695 között volt esztergomi érsek, a grófi címet a főpap unokaöccse, Ferenc dédapja, II. György kapta 1697-ben. Ferenc apja Széchényi II. Zsigmond huszárkapitány és császári-királyi kamarás (1720-1769), anyja Cziráky Mária Anna grófnő volt. Sopronban és Nagyszombatban, a jezsuiták iskolájában tanult, majd a bécsi Theresianumba került, ahol nyelvekkel, jog- és államtudománnyal, gazdaságtannal ismerkedett meg. Itt találkozott nemcsak a vele egykorú gróf Festetics Györggyel és gróf Erdődy Józseffel, akikkel életre szóló szoros baráti viszonyt kötött, hanem a kor jeles régészeivel és érmeszakértőivel, az ő hatásukra kezdett műgyűjtéssel foglalkozni. 1776-tól a kőszegi kerületi tábla ülnöke, 1783-tól a horvát bán helyettese és a báni tábla elnöke volt.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A HAZA TEMPLOMÁNAK ÖRÖMNAPJA
(részlet)
[Gróf Széchényi Ferenc lesz az én énekem. –
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Imé, e fő grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régólta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két oly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgonc fantázia! agyvelők nimfája,
Te, a vén valóság piperés lyánykája,
Te lelkesítsd hát meg egyűgyű énekem:
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.]
II. József reformköveteléseinek híveként eleinte támogatta a jozefinista politikát, bár egyes intézkedések – mint a korona Bécsbe vitele – ellen tiltakozott. 1785-ben lett a pécsi kerület királyi biztosa, de a császár abszolutista, németesítő és a rendi alkotmány megsemmisítésére törő politikája miatt egy év múlva lemondott hivataláról. Ezután beutazta Nyugat-Európát, Belgiumban és Angliában szerzett fontos tapasztalatokat, különösen a könyvtárak és egyéb kulturális alapintézmények terén, amelyek Magyarországon hiányoztak. 1790-ben ismét közhivatalnok lett, s jelentős reformjavaslatokat tett az országgyűlésen a nemesi adózás, a parasztkérdés megoldása érdekében; ezekkel érthetően nem aratott sikert saját társadalmi osztálya körében.
Szót emelt a magyar nyelv hivatalossá tételéért és a szabad vallásgyakorlásért is.
1792-ben ismét visszavonult a közélettől, csak 1798-ban lett Somogy vármegye főispánja, s királyi biztosként irányította a Dráva és a Duna szabályozását. 1799-1808 között a hétszemélyes tábla bírája és helyettes elnöke volt, 1799-ben lett főkamarásmester, 1800-tól országbíró-helyettes, 1807-tól Vas vármegye adminisztrátoraként dolgozott. 1808-ban megkapta az Aranygyapjas rendet, ekkorra már szembefordult fiatalkora liberalizmusával.
Már fiatal korától gyűjtötte a hungaricumokat, a magyar nyelvű és vonatkozású könyveket és egyéb kiadványokat. Elkészíttette gyűjteményeinek katalógusait, ezek révén lett tagja a göttingeni, a jénai, a bécsi, a belga tudományos társaságoknak. 1802-ben a nemzetnek ajándékozta nagycenki magyar könyv-, metszet-, térkép-, érme-, nyomtatvány- és kéziratgyűjteményét, ezzel megalapítva az Országos Széchényi Könyvtár elődjét. 15 ezer kötet könyvet, 12 ezer nyomtatványt és majd 1200 kéziratot, 6000 metszetet adott át, köztük ősnyomtatványokat és kódexeket, ez az intézmény lett a magva az 1808-ban megalapított Nemzeti Múzeumnak is.
Adományának emlékét az országgyűlés 1807-ben törvényben örökítette meg: `Gróf Széchényi Ferenc Hazájához és Nemzetéhez való igaz szeretetét nyilvánosan megmutatta, hogy számos és válogatott könyvekből álló könyvtárát, különbféle ritka gyűjteményekkel együtt, a Nemzetnek köz hasznára feláldozta.` Az anyagot mások is gyarapították, az ásványtár alapját Széchényi feleségének gyűjteménye képezte.
1811-ben a Ferenc-féle abszolutizmus miatt lemondott somogyi főispáni és vasi adminisztrátori tisztségeiről, hallgatásával tiltakozott Metternich rendszere ellen. 1818-ban a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta külföldi kiadványokból álló, 9000 kötetet és 6000 rézmetszetet tartalmazó soproni könyvtárát is.
A művészetet és a tudományt jelentős összegekkel támogatta, Batsányi, Csokonai, Kazinczy, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Hajnóczy József, Tessedik Sámuel voltak pártfogoltjai között. Hajnóczy Széchényi Ferenc titkára volt, a jakobinusok peréig otthont is adott neki az arisztokrata. Az összeesküvés leleplezésekor Széchényi is figyelmeztetést kapott: jó lesz, ha felhagy a szabadkőműves kapcsolatokkal.
Feleségétől, Festetics Julianna grófnőtől – aki korábban bátyja, József neje volt – két leánya és három fia született, köztük Széchenyi István, `a legnagyobb magyar`, aki apja művének folytatójaként megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát.
Széchényi Ferenc élete végén a politikai reakció erősödése miatt depresszióba és vallásos rajongásba merült, erről Kazinczy tett csípős megjegyzéseket. 1820. december 13-án halt meg Bécsben. Portréját Fraknói Vilmos rajzolta meg 1902-ben írt könyvében. Csokonai Vitéz Mihály ezt írta róla: `Az a három ország áldja és tiszteli / Magyarország pedig az égig emeli. / Erdély csodálkozva hirdeti s hálával / Miket tesz a magyar literatúrával.
„Bűnös lelkemet a mindenható Teremtőmnek, megváltómnak és megszentelőmnek mérték nélkül való irgalmába ajánlom, és tellyessen bízván a szegény bünösök iránt többször is megigértt szánakodásban és engedelmében, de leginkább maga személlyének a keresztfán ugyan a bünösökért lett feláldozásában, köteles alázatossággal és érdemetlenségemnek igaz megesmérésével, úgy nem különben számos és terhes bűneimnek töredelmes megbánásával kivánok bizodalmasan szent itélőszéke elejbe lépni, és ott nem érdemem, hanem tsupán könyörületessége után irgalmasságért esedezni, és feloldozásomat mindenhatóságától és véle öröktűl fogva élő kegyességétől el is várni.” (Fraknói Vilmos: Széchényi Ferencz 1754–1820)
