„Éltem hosszú, viszontagságteljes küzdelem volt, mely után nyugodt, rendes tevékenység illetne meg, ha sorsom úgy határozta volna.” 125 éve halt meg Klapka György, a híres komáromi várvédő honvéd tábornok 1849-ben hadtestparancsnok, ideiglenes hadügyminiszter.
Százhuszonöt éve, 1892. május 17-én halt meg Klapka György honvédtábornok, aki a világosi fegyverletétel után még másfél hónapig tartotta Komárom erődjét, és a védőknek amnesztiát harcolt ki.
Klapka 1820. április 7-én született Temesvárott morva eredetű, megnemesített családban, apja a város polgármestere és nyomdatulajdonos volt. A család németül beszélt otthon is, magyarul csak nagybátyjánál, Kecskeméten tanult meg, aki tizenegy éves korától nevelte. Tizennyolc évesen katonaiskolát kezdett, majd 1842-ben tüzértisztként került a bécsi magyar testőrségbe, ahol öt évet töltött el. 1847-ben főhadnagyi rangban a 12. határőrvidéki hadosztályhoz vezényelték, de nem sokkal később rangjának megtartása mellett leszerelt.
Az 1848-as forradalom kitörése után felajánlotta szolgálatait a felelős magyar kormánynak, századosi rangot kapott. Eleinte a Délvidéken harcolt, majd Erdélyben a székely népfelkelést szervezte. Szeptemberben Komáromba küldték, csellel megszerezte a rendkívüli hadászati fontosságú erősséget: először tisztelgett az osztrák parancsnok előtt, majd átvette a parancsnokságot. Októberben immár őrnagyi rangban a bánsági hadtest vezérkari főnöke lett.
Kossuth 1849. január 4-én az alig huszonnyolc éves, de rendkívül becsvágyó és tehetséges fiatal őrnagyot Mészáros Lázár utódaként a feltiszai hadtest főparancsnokává nevezte ki, s az alezredesi rangot átugorva ezredessé léptette elő. Klapka alig hétezer emberével és 27 ágyújával rövid időn belül háromszor verte meg Schlik seregeit, és február elején egyesült Görgey hadtestével. Részt vett a vesztes kápolnai csatában, a dicsőséges tavaszi hadjárat első szakaszának haditervét a fősereg vezérkari főnökeként ő terjesztette elő. Ott volt az isaszegi, a nagysallói ütközetben és Komárom felszabadításánál, az április 6-i isaszegi csata után tábornokká léptették elő. 1849 májusában a Szemere-kormány hadügyminisztere lett, de a hónap végén lemondott tisztségéről, hogy a jelentősen megerősített komáromi vár parancsnoka legyen.
A maga korában bevehetetlennek számító erődből ki-kicsapva június 13-án visszavonulásra kényszerítette a várat ostromló osztrák sereget, majd Győrig nyomult előre. Miután július 2-án az első komáromi csatában Görgey megsebesült, 11-én ő vezette a második ütközetet (a szabadságharc egyik legvéresebb csatáját), amely után a várba kellett visszavonulnia. Az augusztus 3-i kitörés során szétverte az ostromgyűrűt, és nagy zsákmányt ejtett, a helyőrség létszámát 30 ezresre sikerült duzzasztania.
Az osztrákok az augusztus 13-i világosi fegyverletétel után helyreállították az ostromgyűrűt, de a jól ellátott erődrendszer gyors bevételére nem volt valós esélyük. Azt azonban a védők is tudták, hogy nem tarthatnak ki a végtelenségig, maga Klapka is céltalannak ítélte az ellenállást, így szeptember elején alkudozásokba kezdett. Közben folytak a harcok is, a szabadságharc utolsó katonai összecsapására szeptember 25-én Ószőnynél került sor.
A vár feladásának feltételeit tartalmazó „hódolati szerződést” szeptember 27-én írták alá, az okirat szabad elvonulást és közbocsánatot garantált a védőknek, akik menlevelet kaptak, és magánvagyonukat is megtarthatták. (Ezek a papírok sokak életét mentették meg, köztük volt az író Jókai Mór is.) Magyarország legnagyobb erőssége október elején került osztrák kézre.
„Kevéssel ezután Svájczba, jelesen Genfbe tette át lakását.Itt ismerkedett megFazyval, Genf regenerátorával. E kitünő egyéniség, ki 1830-ban, a juliusi forradalomban Páris barrikádjain harczolt X.Károly ellen,szülővárosát Genfet, aKalvin-teremtette egykori kalvinista Rómát, az új idő követelményeihez képest anyagilag és szellemileg újjá teremtette. Az egykori, de már roskadozó s feleslegessé vált körfalakat leromboltatta,avárost újra rendezte, s neki egészen új tekintetet adott. A politikában szabadelvü mozgalmat inditott, az anyagi téren ipari és kereskedelmi vállalatokat teremtett. Ő volt többi közt a Banque General Suisse „teremtöje s gyors felvirágzásának eszköze, a mellett a város és kanton szellemi életének központja és valódi lelke.” (Forrás: Vasárnapi Ujság 1867. 14. évf. 26. sz. junius 30.)
Klapka a kapituláció után Londonba, Genovába, majd Svájcba ment. A krími háború 1853. évi kitörése után a török Portának ajánlotta fel szolgálatait, de Ausztria hadba lépése elmaradt, ezért nem kapott fontos feladatot. Ezután Genfben, immár svájci állampolgárként pénzügyekkel foglalkozott. Az 1859-es osztrák-olasz háború idején – Kossuth és Teleki László mellett – az ideiglenes magyar kormány feladatkörét betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja lett. Megszervezte a magyar légiót, de az időközben megkötött fegyverszünet miatt az alakulatot fel kellett oszlatnia. Klapka, aki a következő években szembekerült Kossuthtal a magyar felkelés ügyével kapcsolatban, 1866-ban, a porosz-osztrák háború kitörése után Sziléziában állította fel a magyar légiót. Ennek élén augusztus 2-án hazai földre lépett, de a nagypolitika ismét közbeszólt: a szlovák lakosság által közömbösen fogadott légiónak menekülésszerűen kellett távoznia a váratlanul megkötött fegyverszünetet után.
„Rég visszavonultam a tett mezejéről. Éltem hosszú, viszontagságteljes küzdelem volt, mely után nyugodt, rendes tevékenység illetne meg, ha sorsom úgy határozta volna.
Élnek az eszmék, melyekért elszántsággal síkra szálltam, mint tetterős ifjú, melyekhez rendületlenül ragaszkodtam éltem délszakán, melyek éltető vigaszt nyújtanak aggkoromban. Visszaidézem a múlt emlékeit; előszedem a birtokomban levő, ereklyék gyanánt őrzött, megfakult írott lapokat; még élő, vagy már rég elhalt bajtársak leveleit; egy-egy darab történelmét sokat szenvedett hazánknak – és fölvetem a kérdést: nem rovok-e le barátaim, önmagam, nemzetem iránti kötelességet, ha emlékeimet nem viszem magammal a sírba, hanem azokat történelmi becscsel bíró irataimmal együtt nyilvánosságra bocsátom?
Higgadt megfontolás után eltökéltem magam, hogy egész odaadással hozzálássak emlékeim megírásához.
Ha ezen kötet első részében itt-ott már rég megjelent műveimre támaszkodtam, tettem ezt azért, mert az elbeszélés fonala úgy kívánta, és mert munkáim magyar nyelven soha sem jelentek meg.
Hogy kitűzött feladatomat háborítlanúl bevégezhessem, tavaly őszszel Fiuméba rándultam, a hol nem csak a legszívesebb fogadtatásban részesültem, de egyszersmind egy derék hazafira – Gonda Józsefre – akadtam, ki munkám rendezésénél lelkes szorgalmával nagy hasznomra volt; kötelességemnek tartom neki, valamint a „Franklin- Társulat”-nak is, mely utóbbi teljes önzetlenséggel vállalkozott a kiadásra, e helyen szíves köszönetemet kifejezni: hogy további emlékeim megírását folytassam-e, azt jelen könyvem fogadtatásától és egészségi viszonyaimtól teszem függővé.”
Budapest, 1885 szeptember hóban
Klapka György
Klapka a kiegyezés után amnesztiát kapott, és újra, most már véglegesen hazatért. Az illavai választókerület képviselője lett, de néhány év múlva visszavonult a közélettől, az 1876-77-es orosz-török háború idején a Portát látta el haditanácsokkal.
1892. május 17-én halt meg Budapesten, temetésén több tízezer ember énekelte a Klapka-indulót, amelyet 1849-ben Komárom várában komponált Egressy Béni, az erősség zeneigazgatója. A zenemű nyilvánosan 1849. augusztus 4-én, a sikeres kitörés utáni díszszemlén csendült fel először, és ezt játszották a vár átadásakor is. Nyomtatásban az év végén jelent meg, persze akkor már hivatalos engedély nélkül. A szöveget (Fel, fel vitézek a csatára / A Szent Szabadság oltalmára…) jóval később, 1861-ben írta Thaly Kálmán, így ismerjük ma is. Bár Klapkát Budapesten temették el, mégis komáromi földben nyugszik: sírjára annak a városnak a földjét szórták, ahol négy véres csatát vívott. 1896-ban Komáromban szobrot állítottak tiszteletére, s róla nevezték el a város múzeumát.
