Táncolni mindig szerettek az emberek. A tél derekán talán a tavasz, a nyár idézése is sarkallta a bálok szervezőit, hogy okot adjanak a jókedvre, táncos mulatságra.
Bár ma a járvány megnehezíti életünket, a telet most is búcsúztatjuk, a tavaszt most is várjuk, és táncolni most is szeretünk. Az évszázadok során csak a tánclépések és a ritmusok öltöttek új formákat, a báli hangulat a gazdagabb és a szegényebb körökben egyaránt ma is a gondtalan szórakozásra ösztönzi a vendégsereget.
A bál az olasz „ballare”, táncolni szóból származik. A művészi, mutatványos tánc a 14. században, olasz színpadon jelent meg először, s meghódította a világot. Az oroszok harmonikaszóra ropták, Amerikában nagyzenekar, nálunk szalonzenészek szolgáltatták a tánczenét a bálokon.
Ahány bál, annyiféle látványos tánc – koronként és korosztályonként is más és más.
Álarcosbálozott szinte mindenki, még a királyok és legközelebbi udvaroncaik is. Például a versaillesi Tükörcsarnokban XV. Lajos (1710-1774) franca király inkognitóban rejtőzködött a tiszafának álcázott udvaroncai között.
A Mária-Terézia (1717-1780) korában tartott császári bálok emlékét így őrzi Takáts Sándor könyve: „Háromkirályok napján dob- és trombitaszóval kihirdették, hogy immáron megkezdődnek a nyilvános bálok. Hetenként háromszor, esti hét órától reggeli három óráig szabad a tánc. Február hótól kezdve azonban már reggel ötig lehetett a bálokat nyújtani.”
A budapesti báli divat első felvirágzása idején, a 18. század végén – egy korabeli híradás szerint – „fő táncz a német vala; százan és százon kerengtek a sima, viaszos padlózaton”.
A bécsi keringő gyökereit kutatva egészen a XII-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesängerek idejéig. Eredete felismerhető a német „Springtanz”-ban. A porosz udvarban, 1794-ben már tanulták ezt a táncot. A keringő diadalmenete a bécsi kongresszus után kezdődött. Nagy szerepe volt ebben Lannernek és a Strauss-dinasztia mámorító keringőmelódiáinak.
Az idősebb Johann Strauss, a „bécsi Orpheus” üveghintón Pestre is ellátogatott. Harmincegy tagú zenekarával kétszer is fellépett a Vigadó elődjének számító régi Redoute-ban. Egy évvel utána eljött a másik valcerfejedelem, Lanner is. De vendége volt a háznak Vieuxtemps, a belga hegedűzseni, Olle Bull, a norvég hegedűvirtuóz, Arthur Rubinstein, az orosz származású zongoraművész, és természetesen a zongora magyar királya, Liszt Ferenc, aki 1839-ben és ’40-ben is adott itt koncertet a könnyekig meghatott, s egyre inkább nemzeti érzelmű közönség előtt.
Az Országos Széchenyi Könyvtár gyűjteménye is igazolja, hogy hazánkban a bálok – mint annyi más társadalmi esemény – a reformkorban váltak a nemzeti érzés, összetartozás meghatározó jelentőségű kifejezőivé. 1835-ben a pesti jogászok táncvigalmán már magyar nyelvű a táncrend, hangsúlyozottan magyaros a viselet. Báljainkon meghonosodik a verbunkos stílusú polgári társastánc formavilága: a palotás, a körmagyar és a legnagyobb hatású: a csárdás. A kiegyezés idejére a báli évad újjászületett, befogadva a keringőt, a lengyelkét (polkát), az európai társastánc divatzenéjét a magyar táncformák közé.
A táncvigalmak kelléktárához sok minden tartozott, így a táncokat rendező ceremóniamester, a tánctanár. A hölgyek gardedámmal érkeztek. Fontos kellékük volt a táncrend, amelyben a gavallérok jó előre aláírásukkal foglalták le választottjuk egy-egy táncát: a négyest, a keringőt vagy a csárdást.
A báli szezon kiemelkedő eseménye volt az uralkodóház tagjai, az udvar, az állami tisztségviselők és a tábornoki kar részvételével zajló udvari bál. Az évadnyitó bált évtizedeken át a jogászok szervezték. Rangos eseménynek számítottak a katonai tanintézetek, tiszti kaszinók, altisztek által szervezett bálok, a különféle szakmai körök, szervezetek, ipartestületek táncvigalmai is. Tárunkban a táncrendek betűrendes jegyzékben kereshetők.
A bécsi valcer mellett kezdetben a cseh polka és a lengyel mazurka is a bálozók kedvencének számított. Egy 1835-ből fennmaradt pesti tudósítás szerint „többnyire walzert és ügető tánczokat lejtettek, a csárdás még akkor bálokban nem volt divatos; csak a játékszinen táncoltak, vagy pedig az ifjak, toborzó alakban, a bál elején.” A francia négyes 1836-ban csatlakozott a repertoárhoz. A csárdást – nők részvételével – 1840. január 9-én, egy Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálon táncolták először.
Természetesen a köznép is megrendezte saját mulatságait. Először a legények énekeltek, táncoltak együtt, és „verbunkoltak”, aztán táncba hívták a lányokat. Fontos szerepe volt a felkért, tekintélyes „zenebírónak” is, aki a zenét irányította. A fővárosi módiról a Divatsalon 1914 januárjában ekképp tudósít: a báli közönség ” járja a bostont, two-steppet és a tangót. Csárdásnak, souper-csárdásnak, a döntő, diadalmas táncnak ma már éppen olyan ritkán kerül sora, mint azoknak a házasságoknak, melyeket a bálban kötöttek.”
A budapesti Operaházban később felcsendültek Erkel Ferenc Palotásának dallamai, 1998-ban pedig operettrészletekkel és keringőkkel emlékeztek Lehár Ferenc halálának 50. évfordulójára. E bálok sikerének fokmérője az volt, hogy a nyitótáncot – a palotást, esetleg nyugati szokás szerint francia négyest – hány pár járta: 200 párnál kevesebb már bukásnak számított. Ugyancsak fontos volt, hogy a befejező szupécsárdást hányszor újrázták. Az első bálozókat külön megtanítják táncolni, a jeles esemény előtt négyhónapos tanfolyamon vesznek részt, hogy aztán könnyedén, rutinosan lejthessenek a nagyérdemű előtt.
A romantikus és szenvedélyes tangó elnevezés a „tambor” (dob) szóra vezethető vissza, amely a dél-afrikai feketék dobszóval kísért ünnepét idézi. A tangó a XX. század kezdetén Argentínában vált társastánccá, majd 1907-ben átkerült Európába és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. Az angol keringő az 1920-as években fejlődött ki a bécsi keringő utódjának számító boston nevű táncból. E (nevével származási helyét is eláruló) keringő zenéje lágy és harmonikus. Igen népszerű táncként tartják számon, eleganciájának köszönhetően számos bál nyitótáncaként láthatjuk.
A sikeres bál íratlan szabálya, hogy egyetlen percig sem lehet csend. Amint az egyik zenekar abbahagyja a muzsikát, a másiknak azonnal kezdeni kell, így folyamatosan rophatják a párok.
A vérpezsdítő latin-amerikai táncok megjelenése Európában a XX. század húszas, harmincas éveinek elején már érzékelhető volt, de az igazi áttörés csak az ötvenes években következett be. Az igazi latin-amerikai táncokra (salsa, mambó, szamba, rumba, cha-cha-cha stb.) jellemző, hogy a mozgásban kiemelt hangsúlyt kap a testrészek elkülönülése, ellentétben az európai táncokkal, ahol a mozgás a test központjából indul ki.
Mára a báli szezonokban újabb rajongókat hódítanak majd el ismét a klasszikus elődöktől az úgynevezett divattáncok, mint például a fiatalabbak körében istenített hip-hop, a break, a mixing blues és az electric boogie, a disco már-már őskövületnek számít, akárcsak a társastáncok.
Az újabb operabálokon is teret hódítanak a modern ritmusok. A zenekarok a táncolni vágyók számára keringőket, polkákat, dzsesszt játszanak, vagy éppen egy-egy rockzenekar ritmusai pezsdítik a hangulatot. De nem szükséges ahhoz a szinte megfizethetetlen és igazából kényelmetlenül sznob rendezvényt kiszemelni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és méltón űzzük el (vagy búcsúztassuk el) a telet. Mulatni, szórakozni, táncolni – akár maskarában is – mindig nagyszerű dolog.
