A színpad a pillanat művészete. A színházi sikert az asztali örömök pódiumán föltálalt nevezetes fogások gyakorta túlélik. Újházi Ede, a realista színjátszás legendás mestere ma már talán csak a gőzölgő húslevest kanalazva jut eszünkbe.
Színészek főzőkanállal – címszerep a gasztronómia színpadán
Újházi Ede komolyan vett mindent. Komolyan vette a színi pályát, a legjobb komikus jellemábrázolók egyike lett. Komolyan vette az életet, s élete legfőbb párját: az ételt. Egyébként háromszor nősült. A százhatvan esztendeje született színész képes volt elutazni a legjobb levesbe való kakasért akár Debrecenig is – olvashatjuk az MTVA összeállításában. Az igazi, a hamisítatlan Újházi „tyúkhúslevesbe” ugyanis kakas is kell. Így elmaradhatatlan fogásként a lakodalmakon a boldog ara nem hiába pillant föl a gőzölgő tányérból diadalmasan, élete párjára mosolyogva: ez a vén kakas is ment a levesbe.
Újházi Ede nem sikertelen pályája miatt fordult az asztali örömök felé.
A róbafellépése 1869-ben volt a Nemzeti Színházban Jágó szerepében. Harmincéves nemzeti színházi jubileumát a Budai Színkörben ünnepelte. A Magyar Királyi Operaház játékmestere, 1903-ban a Nemzeti Színház örökös tagja lett. Ferenc József Lovagkereszttel és Vaskorona Renddel jutalmazta. Huszonöt éven át tanított a színiakadémián. Imádták természetes játékmodorát, az elesettek együttérzéssel, humorral való ábrázolását.
A dörmögő hangú, testes színész a terített asztalnál is jól érezte magát. A legendák szerint nevezetes levese a korabeli művészek által kedvelt városligeti Wampetics vendéglőben, a Gundel étterem elődjében született. Vén kakasból készül, finomra metélt tésztával, a leveszöldségeken kívül gombával, zöldborsóval, kelvirággal, spárgával tálalva. A kifinomult ízlésű Újházi „találmánya” a századfordulótól máig fennmaradt. Gondos háziasszonyok és igényes vendéglátóhelyek állandó fogása.
Nagy Endre, a magyar kabaré megteremtője nem véletlenül írta róla: „Színész volt, nagy művész, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett. De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateaubrand-ok, Wellingtonok között ott szerepel az Újházi-leves is.”
Az étkekben, asztali ízlésben is jeleskedő magyar színészeknek szerencsére hosszú a sora. Pethes Imre (1864–1924) a Színművészeti Akadémia dráma- és beszédgyakorlat tanára emlékére a New York kávéházban egy velős csontot és marhafartőt tartalmazó, gazdag húslevest neveztek el.
A színművészet nagyasszonyainak sincs okuk a szégyenkezésre.
A hagyomány szerint Déryné Széppataki Róza, az első magyar operaénekesnő komoly receptgyűjtő és ihletadó volt. A Déryné-szelet és a Déryné csókja édességek is ennek tanúi. Nem beszélve Laborfalvi Rózáról, aki Jókai első, tizenkét évvel idősebb hitveseként megfőzte a Jókai-bablevest – és ifjú férjét. Ízlésére bizonyságul íme egyik menüsora: rákleves, töltött kappan, marhapecsenye boros mártással, diós töltött kifli, jégbe hűtött dinnye tejszínnel. Vízvári Mariska, a Nemzeti Színház egykori művésznője több, máig idézett szakácskönyvet jegyez.
A közelmúltban tallózva, Gregor József operaénekes nevéhez szalámi- és pogácsarecept fűződik, míg Bessenyei Ferenc birkapörköltjéről volt híres. Bodrogi Gyula és Pécsi Ildikó tekintélyes receptgyűjteménnyel állt a nyilvánosság elé.
Mikó István is jeles hobbiszakács, a „Mikó Pisti kedvence” nem más, mint túrós csusza körettel tálalt marhapörkölt.
Végül idézzük Jókait: „A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart. Minden tál étel egy szerelmi vallomás, vagy ellenkezője: egy csöndes válóper.”
