Magyarország északkeleti csücskében, a Tisza mentén fekszik a kevesebb mint 1500 éves Szatmárcseke, amely mégis a magyar kultúrába véste a nevét – 1823. január 22-én itt írta ugyanis Kölcsey Ferenc a Himnuszt.
Írók otthona – Kölcsey Szatmárcsekén
Kölcsey Ferenc (1790-1838), a reformkor költője, politikusa és – jogi tanulmányokat is végzett – szónoka volt. 1790. augusztus 8-án született az Erdély északnyugati részén fekvő Sződemeteren. Édesapja, Kölcsey Péter nemesi származású gazdálkodó földesúr volt. Sződemeteren, édesanyja családjának birtokán élt hatéves koráig. Gyönge testalkatú, zárkózott, vissza-húzódó gyermek volt. Ennek egyik oka lehetett testi fogyatékossága is: kiskorában himlő következtében elvesztette balszemét. Örömtelen ifjúság jutott osztályrészéül. Igen hamar elvesztette szüleit. Ez a magány állandósult egész életében.
1796–1809-ig a debreceni kollégiumban tanult. Az emberkerülő, társai között igen nehezen oldódó gyermek a könyvek világába menekült. Ebben az időben tanult meg görögül, franciául és németül. Tanulmáynainak befejezését követően bekapcsolódott a Pesten szerveződő irodalmi életbe. Megismerkedett Kazinczy „triászával” (Horváth István, Szemere Pál, Vitkovics Mihály), találkozott – többek között – Virág Benedekkel, Kis Jánossal, Berzsenyivel. Egy életre szóló szoros barátságot kötött Szemere Pállal, aki a német irodalom alaposabb tanulmányozására ösztönözte Kölcseyt (Innen ered Goethe iránti rajongása).
HONVÁGY ÉS SZERELEM
(részlet)
Zöld partján éltem a Tiszának,
Hű keblen, hű fedél alatt,
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat;
Körűltem lelkesűlt az élet,
Bánat s öröm lágy énekké lett,
Mégis, ki fejti meg, miért,
Ohajtásom más sorsot kért.
Elhagytam partját a Tiszának,
De visszavágyott kebelem,
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Mely rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.
(1826)
Kölcsey 1812-ben visszavonult Csekére, majd 1815-ben került a testvéreivel megörökölt szatmárcsekei birtokára és rövid megszakításokkal haláláig élt ott. Műveinek nagy részét, közte a Himnuszt is, a hajdani Csekén alkotta. A Hymnus, a’ magyar nép zivataros századaiból című művének kéziratát 1823. január 22-én tisztázta le, ezt a napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Kölcsey Ferenc szövegét Erkel Ferenc zenésítette meg: a Himnuszt, az össznemzeti imádságot 1844. július 2-án a pesti Nemzeti Színházban mutatták be először.
Bár Kölcsey mindenben igyekezett alkalmazkodni, és megtanult gazdálkodni is, és bár a természeti környezet, a táj ugyan elragadó volt – minta ahogyan ma is csodálat -, de a vidéki magány, a hozzá hasonló emberek hiánya, a műveletlen földesúri társaság elkeserítette, letargiába sodorta: feloldhatatlannak tűnt az életében (Berzsenyihez hasonlóan) a költői-tudós becsvágy és a porhoz kötött földesúri életforma ellentéte. Azt tervezte hogy a birtok vezetését öccsére, Ádámra bízza, és ő Pestre költözik, de miután 1827-ben Ádám meghalt, tervei kudarcba fulladtak. A városi élet vonzotta, művelt emberek közé vágyódott, ámde birtokainak csekély jövedelme ezt nem tette lehetővé. Az 1825 óta felpezsdült politikai közélet őt is magával ragadta. 1829 júliusában Szatmár megye adminisztrátora megyei aljegyzővé nevezte ki, 1832-ben pedig főjegyzővé választották.
Széchenyi és a reform híveként elfogadta, hogy országgyűlési követté válasszák 1832 novemberében (követtársa Eötvös Mihály volt). A haza szolgálatának szent célja irányította mindvégig pozsonyi tevékenységét, s az alsótáblán a liberális ellenzék egyik nagyhatású vezetője lett. Követsége alatt írta egyedülálló remekművét, az Országgyűlési naplót. Kölcsey nem volt hajlandó korábbi elveivel szembefordulni, ezért mikor Szatmár megye közgyűlésétől azt az utasítást kapta, hogy forduljon szembe a jobbágyfelszabadítással, lemondott képviselői megbízásáról. Ekkor (1835 február 9-én) mondta el a Búcsú az Országos Rendektől című beszédét. Birtokán a gazdálkodás mellett megtartotta a szatmári főjegyzőségét, és foglalkozott politikai perek védőbeszédeinek megírásával is. 1838. augusztus 24-én Csekén egy hirtelen jött betegségének esett áldozatul.
A falu igyekszik méltó módon őrzi elmékét (igaz az én benyomásaim szerint lehetne kevésbé poros, modernebb és a mélyebb ismeretekre is kíváncsi érdeklődőket kielégítőbb a tárlat): az egykori Kölcsey-kúria helyén – a költőről elnevezett utcában – áll ma a művelődési ház, amelyben több emlékszoba mutatja be Kölcsey életét és munkásságát. A tárlókat áttekintve életútja mellett megismerhetjük könyveit, személyes és használati tárgyait, a Kölcsey Társaság kiadványait, továbbá közelebb kerülhetünk a Himnusz keletkezéstörténetéhez is.
A művelődésiház előtt áll Kölcsey egész alakos szobra – Marton László alkotása –, valamint a halálát jelképező csonka emlékoszlop, amely 1856 és 1938 között sírját jelölte. Kölcsey a község temetőjében nyugszik, sírját halálának századik évfordulója alkalmából, 1938 óta mátészalkai Kölcsey Társaság által állított klasszicista fehér márvány síremlék ékesíti.
