Hollósi Frigyes Jászai Mari-díjas színművész a legtöbbet foglalkoztatott színészek és szinkronszínészek egyike volt. A Lindától kezdve a Kisvároson keresztül a Tűzvonalbanig számos tévésorozatban felbukkant. „A fiatalok is imádták, ugyanúgy, ahogy az öregek, mindenki. Nem kell ennél több. Se, mint ember, se, mint színész”– mondta Benedek Miklós Hollósi Frigyesről.
Hollósi Frigyes Jászai Mari-díjas művész, aki már tíz éve nincs közöttünk, Budapesten született 1941. április 21-én született Budapesten. Szüleit korán elvesztette, mindössze 5 éves volt édesapja halálakor, tíz évvel később pedig édesanyja is elhunyt. Nagynénje és nagybátyja nevelte fel őt és öccsét, akivel minden rosszaságban, kalandban benne voltak, 1995-ben azonban testvérét is elvesztette.
Nem készült színésznek. A színházi pálya csak akkor kezdte foglalkoztatni, amikor Ascher Oszkártól jött a dicséret, hogy milyen nagyszerűen szaval. Érettségi után rögtön felvették a színművészetire, de az első vizsga után eltanácsolták, mondván: nem fejleszthető. Osztályfőnöke Békés András volt, aki azt mondta neki: „Frici, maga egy erős ember, megállja a helyét bárhol. Nem akarom, hogy egy szomorú ember legyen a pályán, mert higgye el, ez a pálya sokkal több szomorú embert hoz létre, mint ahány megelégedettet.”
Nagyon jól érezte magát a főiskolán, ezért rettentően el volt keseredve a kirúgást követően. Egész életében fájlalta, hogy nincs színészi diplomája, amiről így vallott: „Nekem az életemben nagyon sok szomorú esemény volt. Elvesztettem a szüleimet, az öcsémet, de ez ugyanúgy azokhoz a fájdalmakhoz tartozik.” Évekig nem ment a Rákóczi út főiskolához közelebb eső oldalán, mert rosszul volt az épület puszta közelségétől is.
A kirúgást követően nem sokkal Ádám Ottó hívta fel telefonon, és azt mondta, úgy érzi, nem volt teljesen igazságos ez a döntés. Bátorította, hogy próbáljon meg másképp érvényesülni a szakmában. Bár sokkal nehezebb, göröngyösebb út, de elmehetne egy vidéki színházba hasonlóan Mensáros Lászlóhoz és Darvas Ivánhoz.
Kerülőúton tehát diploma nélkül is színésszé válhat. Így került Szolnokra a Szigligeti Színházba, ahol eleinte kóristaként, segédszínészként alkalmazták, majd szép lassan lépdelt fel a ranglétrán. Amikor megkapta az első igazán jelentős szerepét – Valért kellett volna alakítania a Tartuffe-ben -, egy héttel a premier előtt behívták katonának. Két év katonai szolgálat után kezdhette elölről a szakmát, de a nehézségek ellenére is az itt eltöltött éveket tartotta élete legszebb időszakának.
Korábbi igazgatója, Székely Gábor a Nemzeti Színházba hívta, ahol ekkor két évet töltött. 1982-ben alapító tagja volt a Katona József Színháznak, ahol olyan darabokban nyújtott emlékezeteset, mint a Mizantróp, Galócza, Platonov, az Übü király vagy a Három nővér. A két utóbbi produkcióval a fél világot bejárták.
A Törőcsik Mari által alapított Művész Színházba tett rövid kitérője után visszatért a Katonába, melyet otthonának érzett, és ahol 2001-ig maradt. Végül 2002-ben az új Nemzetibe szerződött, ahol egészen haláláig játszott.
Országos ismertséget a Cha-cha-cha című filmben nyújtott alakításával szerzett. Emellett olyan sikerfilmekben játszott még, mint a Hamis a baba, a Sose halunk meg, a Szerencsés Dániel és a Szamba. Igazán nagy népszerűséget a Kisváros című tévéfilmsorozatban Járai őrnagy szerepe hozott neki. Az Angyalbőrben és a Kiváros című sorozat jelenleg is nyomon követhető az m3.hu –n, valamint az archivum.mtva.hu-n, és Hollósi Frigyes szerepel a Mami blú című alkotásban is.
Emlékezetes szinkronszerepei közé tartozott a Harry Potter-filmek Hagridjának szinkronizálása. Utolsó szinkronmunkája a Lorax című animációs filmben volt.
Jászai Mari-díja és az érdemes művészi címe mellé 1996-ban, művészi pályája elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrendet is.
Bár nagyon szeretett horgászni, kollégái szerint ehhez már sokkal kevesebb tehetsége volt. A színész élete utolsó időszakában már kevés időt töltött a színházban, viszont sokat foglalkozott imádott unokájával, Fridával.
Molnár Piroska, akivel sokat játszottak együtt, így emlékezett rá: „A kedves szó talán még kevés is rá. A nagyszívű, kevés nagyobb szívű embert ismertem, talán nem is. Talán ő a legnagyobb szívű ember, aki köztünk élt.”
