„Nem százszor rövidebb az élet annál, semhogy – unatkozzunk benne?” 120 éve, 1900. augusztus 25-én halt meg Weimarban Friedrich Wilhelm Nietzsche német idealista filozófus, költő, aki utolsó évtizedét teljes szellemi sötétségben töltötte.
„Nekem az olvasás jelenti a pihenést: az olvasás elvon magamtól és idegen tudományok, lelkek ösvényeire vezet – olyasvalamihez, amit nem veszek komolyan.” (Friedrich Nietzsche: Ecce homo)
Friedrich Wilhelm Nietzsche élete nem bővelkedett eseményekben: 1844. október 15-én Röckenben született, apja protestáns lelkész volt. Nietzsche Naumburgban járt gimnáziumba, ekkor írta első verseit. A bonni, majd a lipcsei egyetemen klasszika-filológiát tanult, 1869-ben e tárgy professzora lett a bázeli egyetemen. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban önkéntes betegápolóként vett részt. Szembántalmai miatt 1879-ben nyugdíjba ment, ettől kezdve Svájcban és Felső-Olaszországban élt, leghosszabb ideig az engadini Sils Mariában. Korábbi neurózisai után 1889-ben Torinóban kitört rajta az elmebaj, a bázeli, majd a jénai klinikán ápolták. Kibocsátása után anyja és nővére gondozásában Naumburgban, majd 1897-től haláláig Weimarban élt, utolsó évtizedét teljes szellemi sötétségben töltötte.
Korai, művészetfilozófiai korszakában Schopenhauer és Richard Wagner hatása érvényesült. Az 1872-ben megjelent, A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus című, első jelentős írásában az ókori görög tragédiák származását kutatta.
Korszerűtlen elmélkedések című művében (1873-76) alkotja meg a kultúrfiliszter fogalmát, aki idillnek tekinti a köznapi létet, s ebben érzi jól magát. A hagyománytiszteletet károsnak tartja, mert az szerinte puhává és toleránssá teszi az embert. Szembefordul a felvilágosodás haladáshitével, a jogegyenlőséget és az emberi méltóságot hazugságnak mondja, a haladást üres fecsegésnek. A kultúra feladata Nietzsche szerint nem a tömegek művelése, hanem a géniusz életre hívása. Aforizmák című könyvében szabad szellemnek azt nevezi, aki másként gondolkodik, mint amire származása és státusza rendelné, a többséget kötött szellemnek tartja, akiket a megszokás irányít. Érvelése főleg a kereszténység ellen irányul, lerombolja a valláserkölcs alapjait: a szeretetet, részvétet, jóságot és hálát, s azt bizonygatja: jó és rossz közt csak fokozati különbség van.
„Amilyen kevéssé olvassa el a mai olvasó egy oldal minden egyes szavát (vagy éppen szótagját) – valójában húsz szóból véletlenszerűen kiragad vagy ötöt, és „kitalálja” az ehhez az öt szóhoz feltehetően tartozó értelmet –, ugyanolyan kevéssé látunk egy fát pontosan és tökéletesen, leveleivel, ágaival, színével, alakjával; annyival könnyebben esik nekünk egy nagyjából vett fát odaképzelnünk. Még legkülönlegesebb élményeink során is ugyanígy járunk el: az élmény legnagyobb hányadát költjük, és alig-alig kényszerülünk rá, hogy ne mint „feltalálók” szemléljünk egy eseményt. Mindez annyit tesz: a lehető legmélyebben, a lehető legrégebben – hazugsághoz vagyunk szokva.” (Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon)
A kultúrát, a felhalmozott ismereteket teszi felelőssé a modern ember neurózisáért, s az újjászületést csak e ballaszttól való megszabadulástól reméli. Nevezetes jelszava: „Isten meghalt” – főleg Wagnernek szól, aki túllépve a Niebelung-mondák germán hőskultuszán, a Parsifal szeretetmítoszát írta meg. Nietzsche szemlélete az úgynevezett „életfilozófia” felé fordult: eszerint az ember csak magában találhatja meg az értékeket. Schopenhauer tétele – mindennek végső oka az akarat – alapozza meg Nietzschében azt a veszélyes tanítást, hogy az emberi lét lényege – mint 1884-1888 között írt könyve címében is megfogalmazza – A hatalom akarása. Így a többre méltó egyre magasabbra fejleszti magát, míg felsőbbrendű ember, Übermensch nem lesz. Ez az eszmerendszer minden korábbi értéket tagad, s a nácizmus világnézeti alapja lett, bár a maga korában a polgári radikálisok, köztük Ady is, Nietzschét szószólójuknak vélték.
Fontos írásai A vidám tudomány (1881-1887) és Az Antikrisztus (1888) is. Fő műve az Ím-ígyen szóla Zarathustra (1883-91), amelynek biblikus-látomásos hangon, himnikusan fogalmazott szövege élvezetes olvasmány, az ellentmondásokat alig lehet észrevenni benne, a könyv végül az emberség és embertelenség kusza zűrzavarává válik. Műveiben sokszor keveredik a lángeszű látomásosság s az elme zavarodottsága. Utolsó befejezett műve Ecce homo című életrajza, ez sok érdekes részlete mellett az önteltség és önistenítés példája.
Nietzsche filozófiája szerint el kell vetni az egységes, általános és abszolút morális rendszer eszméjét, s helyébe a független, önálló „úrerkölcsöt” kell állítani. Az erkölcs történelmi, társadalmi meghatározottságára, s a keresztény valláserkölcs tarthatatlanságára irányította a figyelmet. A teljes átértékelésre, „túl jón és rosszon”, szerinte csak az Übermensch képes. Nietzsche a tudományt tartja a tájékozódás egyetlen eszközének – bár ez más tanításainak ellentmond – s az „örök visszatérés” eszméjét, a világok végtelen számú ismétlődését hirdeti. Egész műve inkább felvillanó gondolatok vegyüléke, semmint egységes és következetes eszmerendszer. Megfogalmazásai rendszerint aforisztikusak, rövidek, írásai tömör, szellemes ötletek halmazai.
„Gondolkodni tanulni: iskoláinkban erről már fogalma sincs senkinek.” (Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya)
Nietzsche, bár gondolatai sokszor zavarosak és ellentmondásosak, a német stílus egyik legköltőibb művésze, s lírikusként is jelentős: néhány verse modellként szolgált a későbbi poétanemzedékek számára. Foglalkozott muzsikával is, zenésznek tartotta magát, jól zongorázott – fiatalkorában Petőfi verseit is megzenésítette. Bár filozófiáján túllépett az idő, Nietzsche hatása, utóélete igen változatos: a fasizmus éppúgy elődjének tekintheti, mint a legtöbb mai pszichológiai, metafizikai áramlat, vagy az egzisztencializmus.
