„Mindenki akar egy kis darab földet. Nem sokat. Csak valamit, ami az övé. Ahol élhessen, s ahonnét ki ne dobhassa senki.” 120 éve, 1902. február 27-én született John Steinbeck Nobel-díjas amerikai író.
Arra a kérdésre, hogy megérdemli-e az 1962-ben neki ítélt Nobel-díjat, John Steinbeck szerényen válaszolt: „Őszintén szólva, nem”.
John Ernst Steinbeck 1902. február 27-én született a kaliforniai Salinasban. Apai nagyapja még az amerikai polgárháború előtt Németországból vándorolt ki az Egyesült Államokba, anyai ágon pedig ír bevándorlók leszármazottja volt. Apja megyei hivatalnokként, anyja tanárnőként dolgozott. Fiuk a helyi középiskola elvégzése után 1920-ban a Stanford Egyetemre iratkozott be, tengerbiológusnak készült, s mellette angol irodalmat hallgatott. Első verseit és rövid írásait az egyetem lapjában tette közzé – nem aratva zajos sikert.
Hogy tanulmányait folytatni tudja, különböző munkákat vállalt: volt útépítő, gyapotszedő, fedélzeti munkás, habarcshordó, gyümölcsszedő, tanyai napszámos, áruházi eladó, cukorgyári munkás. Szívesen forgott fizikai munkások körében, akikről későbbi műveinek nem egy alakját mintázta. Csodálta, őszinteségükön és bátorságukon túl ún. magas életbenmaradási hányadosukat, melyet Steinbeck az emberi siker lényeges bizonyítékának tekintett.
Steinbeck 1926-ban hátat fordított az egyetemnek és New Yorkba ment újságírónak. A mindig zajos és nyüzsgő várost nem tudta megszokni, inkább visszatért Kaliforniába, ahol egy Lake Tahoe-i üdülő gondnoka lett. Itt írta meg 1929-ben első regényét, az Egy marék aranyat, amely azonban A mohos szikla című következő regényével együtt szinte észrevétlen maradt. 1930-ban megismerkedett és életre szóló barátságot kötött Edward Ricketts tengerbiológussal, aki később szerzőtársa is lett az 1941-es Cortez tengere című mexikói útinaplójában. Emellett Ricketts alakját két regényben is megörökítette Steinbeck, először A kék öböl (1944), majd annak folytatása, a Szerelemcsütörtök (1954) Dokijaként.
1935-ben Steinbeck megírta a Kedves csirkefogókat, melyben – A kék öbölhöz hasonlóan – mulatságos-kalandos epizódokban mutatta be a Kaliforniában élő paisanók (mexikói-amerikai etnikum) gondtalan, naplopó életmódját, de a siker ezúttal is elmaradt.
A harmincas évek közepére érdeklődése egyre inkább a társadalmi visszásságok felé fordult, ekkor keletkezett egyik legerőteljesebb regénye, a Késik a szüret, amely a kaliforniai vándor gyümölcsszedők sztrájkjáról ad megrázó képet. Sikert aratott az Egerek és emberek is, amelynek színpadi és filmfeldolgozása is készült. A gazdasági válság hatására írott művei közül kiemelkedik a Pulitzer-díjjal jutalmazott Érik a gyümölcs (1939). A regény fogadtatása vegyes volt: Kalifornia konzervatív körei kiátkozták, sok helyen elégették, az olvasók körében azonban siker volt, s népszerűségét növelte az 1940-es filmváltozat is.
A negyvenes évek közepére Steinbeck befutott író lett, New Yorkba költözött, s sok időt töltött külföldön. A második világháború idején a Herald Tribune haditudósítójaként Nagy-Britanniába és Dél-Európába utazott. Ebben az időben született meg a Lement a hold című antifasiszta regénye.
„A modern fegyverek közül a fényképezőgép az egyik legfélelmetesebb, különösen háborút megélt emberek között, akik ismerik a bombázást és az ágyúzást, hiszen minden bombatámadás hátterében egy fénykép rejlik. Nagyvárosok, gyárak, települések lerombolását légi felvételek előzik meg, a terep előzetes feltérképezése, rendszerint fényképezőgéppel. Rettegett eszköz tehát a fényképezőgép, ezért övezi mindenhol gyanakvás a fotóst, ezért tartják szemmel mindig, bárhol is jár.” (John Steinbeck: Orosz napló)
A háború után a fotóriporter Robert Capával hosszabb utazást tett a Szovjetunióban, erről képes útinapló is készült. 1952-ben jelent meg az Édentől keletre című családregénye, az ennek utolsó részéből Elia Kazan által rendezett filmben debütált az ifjú James Dean. Steinbeck Rosszkedvünk tele című regényét a kritika fanyalogva fogadta, amin az sem változtatott, hogy 1962-ben életművéért megkapta a Nobel-díjat „…realisztikus és nagy képzelőerejű írásaiért, melyek szimpatizáló humorral és éles társadalmi meglátással párosulnak.”
Steinbeck nem érezte jogosnak a megtiszteltetést. A díj átvevésénél ezt mondta: „… Az író arra van hivatva, hogy előremozdítsa az emberi szív és szellem nagyszerűségét, hogy képes legyen nagylelkűséget találni a vereségben, hogy megtalálja a bátorságot, az együttérzést, és a szeretetet. A gyengeség és a kétségbeesés véget nem érő harcában ezek a tulajdonságok a reménynek és a nehézségek leküzdésének fényes zászlajai. Az az író, aki nem hisz abban, hogy az ember tökéletesíthető, nem szentelheti magát az írói hivatásnak, nem igényelhet magának helyet az irodalomban.”
1963-ban az író kulturális csereprogram keretében európai körútra indult, Budapesten is járt. 1962-ben jelent meg a kedvenc uszkárjával tett amerikai útjáról szóló Csatangolások Charley-val című útirajza. Bár élete addigi részében a haladó politikai és társadalmi erők mellett foglalt állást: az 50-es években Arthur Miller író védelmében írt cikket, a 60-as években egyetértett a feketék polgárjogi mozgalmával, mégis a vietnámi háború idején a katonai beavatkozás mellé állt, s tudósításokat is küldött az ázsiai országból. Ezért sok támadás érte, amit az író nehezen viselt, egészsége is megromlott, s 1968. december 20-án New Yorkban meghalt.
Egy amerikai kritikusa írta róla: „Steinbeck helye az irodalomban biztosítva van. Élni fog számtalan író munkájában, mindazokéban, akik megtanulták tőle, hogyan kell az elfelejtett embereket felejthetetlenül bemutatni”.
