„Azt hitte rólam, nagyon sokat tudok, pedig csak más dolgokat tudtam, mint ő…” Francis Scott Fitzgerald, A nagy Gatsby írója ontotta a szellemes-érzelmes, könnyed novellákat, a társadalmat kritikusan bemutató művei ellenére is kora egyik legfelkapottabb szerzője volt.
Az 1920-as évek Amerikájának, az ún. dzsesszkorszaknak a krónikása, Francis Scott Fitzgerald 1896. szeptember 24-én született a Minnesota állambeli St. Paul városában. Nnevét távoli rokonukról, az amerikai himnusz szövegéül szolgáló Csillagos-sávos lobogó című vers írójáról, Francis Scott Keyről kapta. Polgári családból származott, arisztokratikus jellemű apja nem túl sikeres üzletember volt, 1898 és 1908 között a Procter and Gamble alkalmazásában állt.
„Mielőtt kritizálni kezdesz valakit, mindig gondolj arra, hogy nem mindenki kapott olyan lehetőségeket az életben, mint te.” (F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby)
Fitzgerald nagy képzelőerővel megáldott, sikerre áhítozó ifjú volt, aki diáktársai körében épp emiatt nem volt túl népszerű. 1913-ban a Princeton Egyetem hallgatója lett, írói tehetsége igazán itt bontakozott ki. Az egyetem irodalmi életének egyik központi figurája volt, vezető szerepet játszott a Háromszög Klub elnevezésű színjátszó körben, s az egyik rangos egyetemi klubba is beválasztották. Ez a felfokozott élet csupán három évig tartott, ekkor ugyanis kibukott, s a következő ősszel már hiába ment vissza, egykori pozícióját nem tudta visszaszerezni.
1917-ben bevonult katonának, s a kiképzési időszak után az alabamai Montgomerybe került, ahol megismerkedett Zelda Sayre-rel, a Legfelsőbb Bíróság egyik bírójának leányával. Hamarosan az eljegyzést is megtartották, Fitzgerald pedig New Yorkba ment, hogy valami jól fizető állás után nézzen. Nem volt szerencséje, mindössze egy csekély javadalmazású reklámszövegírói állást sikerült szereznie. Zelda erre felbontotta az eljegyzést, Fitzgerald pedig néhány átdorbézolt részeg éjszaka után hazaköltözött anyjához St. Paulba, s átdolgozta még az egyetemen elkezdett regényét.
Az Édenen innen 1920-ban jelent meg, főhőse a háború utáni ifjúság, az ún. elveszett nemzedék. Ez merőben újszerű erkölcsi felfogást képviselt, a harcterek zaját a dzsessz lüktetésével váltotta fel, csak a pillanatnak élt, érzékeit-érzéseit az alkohol már-már mértéktelen fogyasztásával fokozta fel. A regény, amelyről a kritika is elismerően nyilatkozott, végre meghozta írója számára mindazt, amiről álmodott, a sikert és a pénzt, s vele a szerelmet is. Zeldát ismét eljegyezte, majd 1920 tavaszán feleségül vette. Egyetlen leányuk, Frances, akit Scottie-nak becéztek, 1921 októberében született meg. Az anyagi siker, a hírnév lehetővé tette számukra, hogy a társasági élet főszereplőivé váljanak, egy kritikus egyenesen nemzedékük hercegének és hercegnőjének nevezte az írót és bájos feleségét. A jelentős irodalmi folyóiratok és népszerű, jól fizető lapok sorra közölték Fitzgerald novelláit, amelyek rendkívül népszerűvé tették.
1922-ben megjelent második regénye is, a Szépek és átkozottak, amelyben – ha nagyon halványan is – megsejtett valamit a hamarosan bekövetkező csömörről és kiüresedésről. 1924-ben a család áttelepült Európába, a francia Riviérára, ahol barátságot kötöttek Gertrude Steinnel és Hemingway-jel. Nem sokkal odaérkezésük után Fitzgerald befejezte következő regényét, A nagy Gatsbyt, amelyet a kritika máig a legjobb művének tekint. Az önéletrajzi elemekben bővelkedő mű a szegény sorból származó, szeszcsempészetből és egyéb ügyletekből meggazdagodó naiv fiatalember, Jay Gatsby tragikus sorsának ábrázolásával a meghiúsult álmokról, az eszményeket anyagi sikerre és hatalomra váltó élet reménytelen ürességéről szólt.
„Gatsby hitt a zöld fényben, a minden jót ígérő, csodálatos jövőben, amely évről évre messzebbre kerül tőlünk. Akkor nem lehetett a miénk, de nem baj – holnap majd gyorsabban szaladunk, jobban kinyújtjuk utána a karunkat… És majd egy szép reggelen… De mi kitartóan evezünk tovább az árral szemben, amely kíméletlenül visszasodor bennünket a múltba.” (F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby)
A regény megjelenését követő évtizedben a Fitzgerald-család rendezetlen és boldogtalan életet élt. Ahhoz, hogy kivívott társadalmi pozíciójukat tartani tudják, egyre több pénz kellett, az író gyakran kért kölcsön kiadójától és ügynökétől. Ugyanakkor ontotta a szellemes-érzelmes, könnyed novellákat, amik ugyan tisztességgel jövedelmeztek, de Fitzgerald nem tudta elviselni, hogy tehetségét aprópénzre váltotta, s egyre inkább az alkoholban keresett feledést. Zelda is megbetegedett, idegösszeroppanást kapott, egy időben Jung is kezelte. A harmincas évek elején visszatértek Amerikába, Zelda egy baltimore-i szanatóriumba került, Fitzgerald pedig végre befejezte Az éj szelíd trónján című regényét, amely már nem aratott kirobbanó sikert olvasói körében.
„– Szegények leszünk, ugye? Mint a regénybeli emberek? És én árva leszek és teljesen szabad! Szabad és szegény! Milyen remek! – Megállt, és örömében csókra nyújtotta az ajkát.
– Mindkettő egyszerre nem megy – mondta John mogorván. – Az emberek már rájöttek. Jómagam a szabadságot választanám. Tehát külön elővigyázatosság-rendszabályként jobban tennéd, ha az ékszeres dobozod tartalmát beledöntenéd a zsebedbe.” (F. Scott Fitzgerald: Az ólomkristály)
A kudarcok, felesége betegsége miatt az író egyre keserűbb lett, egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. Végül azonban félig-meddig sikerült a válságból kilábalni, elvált Zeldától, s 1937-ben forgatókönyvírói állást kapott Hollywoodban. Itt ismerkedett meg Sheilah Graham újságírónővel, az egyik helyi lap pletykarovatának vezetőjével, aki hamarosan az élettársa lett.
1939-ben látott hozzá utolsó regényéhez, amelynek főhősét az ismert producerről, Irving Thalbergről formázta. A mű azonban befejezetlenül maradt, az alkoholtól legyengült Fitzgeraldnak 1940 végén két szívrohama is volt, s az utóbbi végzetesnek bizonyult.
Az elveszett nemzedék legnagyobb írója 1940. december 21-én halt meg Hollywoodban. Tragikus, szerencsétlen életéről, gyengeségében is megejtően rokonszenves alakjáról legmegrázóbban Hemingway írt Vándorünnep című könyvében.
