„Kitűnővé egy szerencsés perc által válhatunk, hasznos emberré a fáradságos évek tesznek.” 145 éve hunyt el Kemény Zsigmond író, publicista, politikus, a reformkor, majd a kiegyezés korának jelentős alakja.
Keményt olvasni nem könnyű feladat, nem véletlen, hogy regényei sohasem váltak az olvasók és a kritikusok kedvenceivé. Aki mégis veszi a fáradságot és leemeli a polcról bármelyik munkáját, nem fog csalódni: sötét, komor tónusú képeket, vívódó, töprengő hősöket, nehéz helyzeteket, súlyos érzelmeket és gondolatokat, de igazán elmélyült, komoly és értékálló irodalmat kap.
„Mily rövid az élet! Mily hiú fáradság törődni a holnappal s vágyainkat a távol jövendő felé eregetni! Mily nevetséges lehet a vakondok napimádása s a kérésznek álma a halhatatlanságról, míg a folyam fölött, melyből kikelt, röpködve, az első habba ismét bemerül!” (Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya)
Kemény Zsigmond ősi erdélyi arisztokrata családban született Alvincon 1814. június 12-én, Kemény Sámuel második házasságából. Apja halála után, 1823-ban kezdődött a féltestvérei által indított áldatlan per, amelynek során anyját és őt is csaknem mindenükből kiforgatták, birtokaik jelentős részét elveszítették. 1823-tól 1834-ig a nagy hírű és színvonalas oktatást nyújtó nagyenyedi kollégiumban tanult, többek között Köteles Sámuel és Szász Károly tanítványaként, s részben az ő hatásukra 1830-tól jogtudományt és bölcsészetet hallgatott. Az iskola elvégzése után részt vett az 1834-35. évi országgyűlésen, megismerkedett a politikai élet több neves szereplőjével, barátja, Wesselényi Miklós haladó szellemű körébe került.
1835-37-ben édesanyjával Kapudon élt, s a marosvásárhelyi királyi táblánál befejezte jogi tanulmányait. Első írásai 1837-ben jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban. 1838-39-ben Kolozsvárott volt főkormányszéki írnok, majd 1839-40-ben Bécsben folytatott orvosi tanulmányokat. Ebben az időben kezdte regényírói pályáját is, első művei még erősen romantikus színezetűek, Walter Scott és Victor Hugo hatását mutatták.
„Mert a regényíró választott tárgya szerint gyakran csak egyes bogok által köti meséjének különböző történeteit össze, s legfeljebb a kifejlődéssel hozza egymással szorosabb kapcsolatba. Ő néha kénytelen megelégedni, ha egy uralkodó egyéniség vagy esemény körül gyűjtheti mint kevéssé összefüggő tömböket a mellékcselekvényket és mellékszemélyzetet. Sőt olykor a mű alá vett anyagért azt is kénytelen elfogadni, hogy a fő történet mellett egy második párhuzamban folyjon tovább, a fejlődés alatt mindig emelkedjék fontosságban, végre versenyezzen a hatás felett, s kétféle vagy több darabokra hasítsa a művet, melyet aztán jobbára csak egy alapeszme egysége tart együtt.” (Kemény Zsigmond: Élet és irodalom)
1840-ben Kolozsvárott telepedett le, s az ellenzék egyik vezető politikusaként 1842-43-ban részt vett az Erdélyi Híradó szerkesztésében és irányításában. Politikusként, közéleti emberként az európai liberalizmus eszmevilága és a német romantika hatott rá. Bízott a haladásban, a polgári átalakulás lehetőségében, ugyanakkor veszélyesnek is érezte a túl gyors haladást, a polgári átalakulás vezető erejének pedig a nemességet gondolta. Célnak tekintette a képviseleti rendszer megteremtését, az Erdéllyel való uniót, a sajtószabadságot, s hirdette nemzetiségekkel kapcsolatos türelmet is. Ugyanakkor töprengő, vívódó alkat lévén jól látta gondolkodásának, eszméinek ellentmondásait, amelyeket nem sikerült feloldania.
1847-ben Pestre költözött, ahol a Pesti Hírlap munkatársa lett s közel került az Eötvös József-féle centrista ellenzékhez. 1847-ben jelent meg Gyulai Pál című regénye, amelyben már feltalálhatók a későbbi regények elmélyült lélekábrázolásának elemei is. 1848-ban a Batthyány-kormány támogatója volt, az év májusától Csengery Antallal együtt a Pesti Hírlapot szerkesztette és számos politikai publicisztikája jelent meg. 1849-ben országgyűlési képviselő lett, a Békepárt egyik szellemi vezetőjeként követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre, majd Aradra.
A szabadságharc bukása után egy ideig Nagybányán tartózkodott, majd jelentkezett a katonai kormányzatnál, 1850-ben felmentették. Ekkor keletkeztek a Forradalom után, majd 1851-ben a Még egy szó a forradalom után című röpiratai, amelyekben kemény szavakkal bírálta a bukott forradalmat, Kossuth végzetesnek tartott politikáját.
Az 1851 és 1855 közötti időszakban egy időre a regényíró kerekedett felül benne, ekkor írott munkái (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Két boldog) még bizonyos elemeikben a romantika hagyományait követik, de már a realizmus felé mutatnak. Ugyanekkor több jelentős tanulmányt is írt, az Élet és irodalom és a Szellemi tér című cikksorozataiban a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek.
„S valóban a nyílt arc oly tükre a léleknek, mint a tiszta vízszín a medernek, melyben mozog, halkan vagy a belső megtörődések miatt hullámokat vetve. De olvasóim jól tudják, hogy van patak, mely mélységét tisztasága miatt nem gyaníttatja, s van, melynek nincs mélysége, csak tisztasága.” (Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya)
1855-től kisebb megszakításokkal a Pesti Napló szerkesztője volt, s publicisztikai írásaival Deák Ferenc programjának kifejtését, a kiegyezés előkészítését szolgálta. 1855 és 1862 között a közéleti munka mellett megírta a XIX. század legjelentősebb lélektani-történelmi regényeit, az Özvegy és leányát, A rajongókat és a Zord időt, emellett kitűnő jellemrajzot a két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról és id. Szász Károlyról. Részt vett az Akadémia munkájában is, 1867 és 1873 között a Kisfaludy Társaság elnöke, 1865-ben Lipótváros országgyűlési képviselője volt.
A kiegyezést követően a politikai életben egyre inkább háttérbe szorult, anyagi nehézségei, kicsapongó, szertelen életmódja, a túlfeszített munka felőrölték egészségét, elméje elborult. 1873-ban lemondott minden tisztségéről, s öccse pusztakamarási birtokára húzódott vissza. Itt is halt meg 1875. december 22-én.
