Alig volt olyan tabu, amelyet a 150 éve, 1873. január 28-án született Colette francia írónő és varietéművész meg ne döntött volna a 20. század elején. A katolikus egyház indexre tette a francia nő könyveit, aki élete végéig hű maradt elveihez.
„Colette élete? Botrányt követett botrány. És aztán minden új fordulatot vesz, és bálvány lesz”: Jean Cocteau művész így vázolta fel annak a nőnek a mámoros életét, aki a 20. század elején senkihez sem hasonlítva felvillanyozta Franciaországot. Mert szóban és tettben szinte soha nem hagyott ki egy tabut.
150 éve, 1873. január 28-án született a „borízű Burgundia” Saint-Sauveur-en-Puysaye nevű falujában Sidonie Gabrielle Colette francia írónő. Apja adószedő volt. A lányka gyerekkorát a falusi természet és anyja szeretete tette idillivé.
Húszévesen férjhez ment Henri Gauthier-Villars író-kritikushoz, Willyhez, a kor erkölcseinek jellegzetes figurájához, aki műveit „négerekkel”, bedolgozókkal íratta cikkeit. Az ő révén került be a párizsi félvilági életbe. Írói tehetségét férje fedezte fel, aki 1900-1903 közt ál-önéletrajzi regényeket íratott vele egy Claudine nevű, szabados életű fiatal lány kalandjairól, s azokat, némi pornográfiával kiegészítve, saját neve alatt adta ki. A Willy szerzőségével megjelent Claudine-regények óriási sikert arattak, fagylaltot és arcvizet, parfümöt és gallért neveztek el róluk.
Colette ezután szentimentális történeteket írt az állatok világáról, Az állatok párbeszédei című kötetét Francis Jammes mutatta be az olvasóknak. Később a növények élete is felkeltette érdeklődését. Közben igazi íróvá érett, de megelégelte Willy kizsákmányolását. Tízéves folyamatos megaláztatás után 1906-ban elvált tőle, s orfeumi táncosnőnek ment, ahol időnként meztelenül lépett fel. Megundorodva a férfiaktól, leszbikus kapcsolatokat létesített. Colette éveken át kapcsolatban volt a transzszexuális de Belboeuf márkival, lefeküdt nőkkel és férfiakkal, sőt még saját mostohafiával is. Szeretője lett Missy, Társulatával bejárta az országot, ekkori élete s női függetlenségének megteremtésére tett kísérletei ihlették Az örvény szélén, (La Vagabonde, A csavargónő 1910) és Az orfeum háttere (1913) című műveit. Az örvény szélén volt első önálló műve, ennek hőse egy táncosnő, aki férjétől elvált.
Colette majd minden regénye nyíltan önéletrajzi, noha mindig tiltakozott, ha könyveiből próbálták őt magát megmagyarázni.
1912-ben férjhez ment a Le Matin című lap főszerkesztőjéhez, Henry de Jouvenelhez, novellákat és színházi jegyzeteket írt az újságba. 1913-ban született meg lányuk, aki Az állatok békéje című gyerektörténet főhőse lett. Colette gyermekét is bizonyos „távolságból” nézte, később internátusba adta – igazán csak macskáit és kutyáit szerette. Egy kisregényében, A nősténymacskában ember és állat különös szerelmét írja le, a férfi elhagyja fiatal feleségét, hogy macskájával éljen együtt. 1919-ben jelent meg a Mitsou kisasszony, mely egy táncosnő és egy katonatiszt tragikus szerelmét beszéli el, ezt később meg is filmesítették.
Colette az asszonysors finom tollú, humoros, realista krónikása.
Colette az 1920-as években írta legjobb regényeit, ezek részben az I. világháború utáni, ingatag erkölcsű nemzedékkel foglalkoznak. A Cinci (Chéri) és a Cinci meghal című könyveiben az idős kurtizán és a fiatal selyemfiú történetét megrázó drámává és jellegzetes háború utáni korképpé mélyítette. E két regény pontos lélekrajzával, érzékletes szemléletével, hűvös tárgyilagosságával és fegyelmezett stílusával tűnt ki, színdarab is készült belőlük. A Zsendülő vetés című regényének kamaszai a szerelem szépségeivel és gyötrelmeivel ismerkednek.
Műveinek másik csoportja az írónő visszaemlékezései gyerekkorára, a természetes, falusi élet varázsos hangulatára: a Claudine háza (1922) és a Sido (1930) – ezek a részben novellaszerű, részben napló formájú emlékezések talán legmaradandóbb művei. A Sido anyjának állít emléket, akinek ez volt a beceneve.
1935-ben Colette elvált Jouveneltől és férjhez ment Maurice Goudeket íróhoz. A II. világháború idején a Gestapo bebörtönözte férjét, aki később Colette mellett című, 1955-ös művével állított emléket feleségének. Colette kései művei közül a Duó (1934) tárgya a féltékenység, a Gigi (1944) egy lány története, akit nővérei kurtizánnak neveltek. E kisregényből film és színdarab is készült, s 1959-ben musical-változata is nagy sikert aratott. Már betegen írta a Tanulóéveimet, a Párizs az ablakomból és A kék lámpa című könyveit, melyek a korábbiaknál realistábbak, visszafogottabbak, csak az állatok és a természet izzítja fel bennük az érzéseket.
„Dühös buzgalommal vesd papírra legbensőbb lényedet”,
vallotta a nő, aki olyan nyíltan írt a hamis orgazmusról, az anorexiáról és a poliszexualitásról, konzervatív politikai nézeteket vallott (ha volt ilyen). Elfogadta és kritika nélkül ábrázolta a hagyományos női szerepeket: a férjvadászt, az eltaszított, öregedő, esetleg elzüllött szeretőt. Fő műfaja az elbeszélés, stílusa kifinomult, mégis természetes, összeilleszti az erotikát és a realitásérzéket. Fő témája haláláig a szerelem maradt. Műveinek jellegzetessége a színek, ízek, hangok, illatok és formák pontos felidézése. A világot olyannak fogadta el, amilyen, s éles szemű megfigyelőként, naiv és mégis rafinált módon ábrázolta. Kései művei sokszor ismétlik fiatalkori motívumait, mély elemzéseket, filozófiát, megrendítő élményeket nem várhatunk tőle, de jobb műveiben a legtermészetesebb és legművészibb francia stiliszták közé emelkedett, egyes részletei prózaverseknek is beillenek.
Botrányai dacára tagjává fogadta a Belga Királyi Akadémia és a Goncourt Akadémia, s megkapta a Becsületrend tiszti keresztjét. 1949 után fokozatosan megbénította őt az ízületi gyulladás. Utolsó napjait legendás alakként, Palais Royal-i lakosztályában töltötte, macskái körében. Addig írt, amíg eltorzult ujjai tartani tudták a tollat. 1954. augusztus 3-án halt meg Párizsban, a párizsi érsek három házassága és írásai erkölcstelensége okán megtagadta tőle az egyházi temetést. Cserébe Colette, aki azon a véleményen volt, hogy „a halál soha nem lehet nyilvános”, pompás állami temetést kapott – az első francia nőként. Emlékére Svájcban 1988-ban irodalmi díjat alapítottak.
