„A nagybányai művésztelep alapító mesterei között az ő festészete követte legrugalmasabban mozgalmas korának stílusváltásait.” 155 éve született Iványi Grünwald Béla festőművész.
1867. május 6-án Som községben született, apja főbérlő gazdatiszt volt. A pusztán töltötte gyerekkorát, a Zichyek juhászától hallott először a festészetről, aki a cári udvarból hazalátogató Zichy Mihályról mesélt neki. Elemi iskoláit 1878-1882-ig a székesfehérvári piaristáknál végezte, majd Budapesten járt gimnáziumba, 1882-84-ben a budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa volt.
„Tanulmányaimat igen fiatalon, de egy szerencsétlen korszakban kezdtem meg Pesten, a Mintarajztanodában. Négy évet töltöttem ott, mint művésznövendék. Akkoriban csak két órát volt szabad a figurális rajzra szentelnünk, és ezt is olyformán, hogy három hónapig rajzoltunk lapminták után, aztán az év hátralévő részét gipszfejek rajzolásával fejeztük be. A következő esztendőben antik szobrokat rajzoltunk és gipszfejeket festettünk fehér és feketében, míg végre megengedték, hogy természet után élőfejeket is rajzolhassunk, így ment ez tovább: szén, vörös kréta, fehér, meg fekete szín, míg végre a negyedik évben már valóságos színekkel is lazurozhattunk …
Most már, hála Istennek, ott is más módszer van, sok minden megváltozott. Lotz mesternél is töltöttem egy fél évet.”
1886-ban a müncheni képzőművészeti akadémián tanult, de a gipszfejek rajzolása nem kötötte le, ezért Ferenczy Károly és Csók István társaságában Párizsba ment. Itt 1887-90 között a Julian Akadémián tanult, első párizsi képei, az Isten kardja s az Ave Mária Bastien-Lepage naturalizmusának hatását mutatják.
Münchenbe Ferenczyvel tért vissza s1896-banHollósy Simon köréhez csatlakozott. Hollósyval, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal megalapítják a nagybányai művésztelepet. Nagybánya történetét Réti István festőművész írja meg.
Hollósy 1902-es távozása után a nagybányai Szabad Festőiskola vezető tanára lett. Kialakult saját, egyedi stílusa, művei teljes fordulatot jelentettek eddigi művészetéhez képest. A mozgalmas erdélyi táj mellett a bányászok, favágók, juhászok és cigányok is festői motívumokat kínáltak, itt festette a legszebb magyar tájképek közé sorolt Itatás és Tavaszi kirándulás című képeit. E korszaka művészete csúcspontja, emlékezetesek Holdfelkelte, Bércek között, Nagybányai táj a Gutinnal, Ruhaszárítás című vásznai.
„Hollósy Simon barátommal, a kivel régi idők óta jó barátságban éltem, elhatároztuk, hogy közös iskolát csinálunk. Neki már volt egy Münchenben jól ismert iskolája, de a küzdelmek annyira kifárasztották, hogy új, friss erőre volt szüksége. A sors véle engem hozott össze. Mindketten éreztük, hogy csakis itthon lehetünk boldogok, és csak hazánk földje lehet művészetünk melegágya.”
1893-ban készítette az orosz peredvizsnyikek, a vándorkiállítási társaság kritikai realista modorában A nihilisták sorsot húznak című, sötét tónusú képét. A millenniumra festett, nagyméretű IV. Béla visszatér a tatárjárás után című festményén a figurális részletek már háttérbe szorulnak s a természeti benyomások dominálnak.
Alakos képein is a táj a főszereplő, ekkori művei az impresszionizmus eszköztárát használják. Nagybányán otthonra talált, 1899-ben feleségül vette Bilcz Irént, egy görögkatolikus pap lányát, festészetének családi élete is tárgya lett: Otthon, Lugasban. Az Isten kardja második variánsa elnyerte a Lipótvárosi Kaszinó díját, a pénzből 1902-ben Tuniszba utazott. Háromkirályok című műve 1903-ban készült, ez időben Kiss József verseit s Bródy Sándor regényét illusztrálta.
1904-ben elnyerte a Fraknói-díjat és családjával egy évre Rómába ment, de ott készült alkotásai nem arattak sikert. 1906-ban, Nemzeti Szalonbéli kiállításán használta először az Iványi előnevet. Ezután stilizáló, dekoratív képeket kezdett festeni, eltávolodva Nagybánya szigorú természethűségétől, némileg a szecesszió és Gauguin nyomán (kinek műveit 1907-ben a Nemzeti Szalonban látta) – ennek az irányzatnak a képviselőit neósoknak nevezték. A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) első kiállításán, 1909-ben Tavasz (Vendégség) néven ismert képével szerepelt, melynek stilizáltsága jelzi eltávolodását Nagybányától.
Budapesten ismerkedett meg Kada Elekkel, Kecskemét művészetet kedvelő és pártoló polgármesterével, és úgy döntött, hogy Kecskeméten nyit egy művésztelepet. 1911-ben elhagyta Nagybányát, s tíz éven át vezette a kecskeméti művésztelepet, a Szabadiskolát. Tanítványai között volt itt Kassák Lajos, Kmetty János és Uitz Béla is. A kecskeméti Kaszinó homlokzatára tervezett faliképe nem valósult meg, de fontos vászna a Kecskeméti kofák hóbuckák közt. 1914-ban Fényes Adolffal Velencében járt, itt főleg Tintoretto hatott rá, ezután fordult az aktábrázolás felé: a Fürdő nőt 1915-ben festette, a Tavasz ébredése című képéért állami kis aranyérmet kapott.
1919-ben, a kommün bukása után őt is támadta a sajtó, mert baloldali festőknek is helyt adott, ezért Budapestre költözött, de nyarait rendszeresen a Balatonnál töltötte. A tó megváltoztatta forma- és színvilágát, Gémeskút, Este a Balatonnál című képein a tó fényből épülő vízióit festette meg. Más tájképein érződik a – Munkácsy és Paál László hagyományaira építő – reálisabb megközelítés.
1925-ban Női akt tájban című képével nagy sikere volt az Aktkiállításon. 1926-ban a Hortobágyon töltött hosszabb időt, az út porát jeleníti meg Hazatérő tehenek című vásznán.
1929-ben festette állami megrendelésre a debreceni egyetem aulájában a Dull Mihály elítélése című nagy kompozícióját, mely a török időben játszódó Jókai-novella nyomán készült. Utolsó éveiben egyre gyengébb műveket, csendéleteket és cigány tárgyú képeket alkotott. Ezeket sorozatban, tanítványaival együtt készítette, s sokan hamísították is. Utolsó éveiben számos külföldi kiállítás mutatta be alkotásait, halála után az Ernst-múzeumban Petrovics Elek rendezte meg hátrahagyott képeinek kiállítását.
1899-ben kötött házasságából egy fia született (1902) Nagybányán, aki később ifj. dr. Iványi-Grünwald Béla néven történész lett és 1939-ben Londonba költözött. A bekövetkező második világháború, fia iránti aggódás megviselte Iványi egészségét és 1940. szeptember 24-én Budapesten halt meg. Felesége a fiuk után Londonba ment és ott hunyt el 1958-ban.
„Legnagyobb kitüntetéseim: Budapesten az állami nagy és kis aranyérem, Barcelonában a világkiállításon az internacionális nagyaranyérem. Birtokosa vagyok több kisebb-nagyobb érem és rendjelnek, így az olasz koronarend tisztikeresztjének és levelező tagja vagyok több külföldi művészegyesületnek. Alapító tagja vagyok a Szinyei Merse Pál társaságnak, birtokosa a Corvin-rend koszorújának, stb.”
Iványi Grünwald életműve három alkotói korszakra osztható: a nagybányai iskola realista, pleinair jellegzetességeit magukon viselő képei után dekoratív, stilizáló, szecessziós kísérletei következtek, végül az 1920-as években az alföldi festők hatását művészetébe ötvöző impresszionista festő lett. Igen termékeny volt, alkotásai közül sok elveszett, elpusztult vagy lappang, jelentőségét művészetszervező és oktató tevékenysége is mutatja.
Számos kitüntetéssel ismerték el munkásságát, 1930-ban megkapta a barcelonai világkiállítás aranyérmét és a Corvin-koszorút. Telepy Katalin 1976-ban írt róla kismonográfiát. 1967-ben, születése 100. évfordulóján Kecskeméten rendeztek műveiből emlékkiállítást.
Iványi Grünwald Béla kecskeméti korszakát 1911-től 1915-ig stilizáló, dekoratív törekvések jellemzik. E periódus szülötte a Kecskeméti piac télen. A piac háttere, a város ferences temploma és a barokk kálvária telep más művészeit is megihlette. Iványi a motívumot ez időben több képén is felhasználta (Kecskeméti piac, mgt.; Kecskeméti piactér, mgt.; Kecskeméti vásár, mgt.; Kecskeméti piac, vázlat Magyar Nemzeti Galéria; Kofák hóbuckák között, KJM). A Nemzeti Galéria jellemzése szerint: „A változatokon nyomon követhető az egyre elvontabb, stilizáltabb megfogalmazás. A bemutatott festményre a kezdeti naturalisztikus és a végős síkszerű ábrázolás közötti átmenet a jellemző, itt még tetten érhető a térre utaló perspektíva és árnyékolás. Elvont látásmódra utal a szimmetrikus felépítés: a csupasz fák elhelyezése és a szürkés alaptónusból előbukkanó piros színfoltok a kép két oldalán. A festmény elnagyolt, széles ecsetvonásokból épül fel. A szecesszió stílusjegyére utalnak az épületek, a figurák és a környezet fehérrel erősített vastag fekete körvonalai.”
Idézetek forrása: Iványi-Grünwald: Tizenkilenc kép, 1932; Művészet Negyedik évfolyam, 1905, OSZK/Száz Szép Kép
