“De a nők, sajnos, csak egyetlenegy módon tudnak boldoggá tenni bennünket, míg boldogtalanná harmicezerféleképpen tehetnek.” 220 éve született Heinrich Heine, a német romantika utolsó nagy költője, a realista irodalom előfutára.
„Akik épphogy belekukkantottak a német nyelvbe és egy-két német verssort idézni is tudnak, azok valószínűleg Goethe „Erlkönig”-jének és Heine „Loreley”-ének első sorait mondják el, akkor is németül, ha valójában nem is tudják ezt a számukra idegen nyelvet. A legklasszikusabb német költők sorozatos kiadása mindig ebben a sorrendben jelenteti meg, népszerűsíti a német költészet legjavát: Goethe, Schiller, Heine. – Heinét ugyan éppen a németek közt számosan szidalmazták, még ki is rekesztették a németségből. De nemcsak a „Loreley”, szerelmes dalainak jó része hamarosan népdallá vált és terjedt el németségszerte.” (Hegedűs Géza)
1797. december 13-án született. Zsidó kereskedő családból származott. Mikor a családi üzlet csődbe ment, Hamburgba küldték gazdag bankár nagybátyjához. Heinének nem fűlött a foga a pénzügyekhez, inkább jogot tanult és látogatta Hegel történelemfilozófiai előadásait (a filozófusról később szatirikus verset írt Doktrína címmel). 1825-ben áttért a protestáns vallásra és Harry keresztnevét Heinrichre változtatta. A lépésre leginkább az vitte rá, hogy zsidók ekkoriban nem vállalhattak egyetemi oktatói állást – saját bavallása szerint „megszerezte a belépőjegyet az európai kultúrába”.
„De a nők, sajnos, csak egyetlenegy módon tudnak boldoggá tenni bennünket, míg boldogtalanná harmicezerféleképpen tehetnek.” (Heinrich Heine: Firenzei éjszakák – Firenzei éjszakák)
1821-ben jelent meg első verseskötete, amelyet 1827-ben az unokahúgai iránt érzett viszonzatlan szerelem kínjait megéneklő Dalok könyve követett. A könyv azonnal az irodalmi közönség kedvencévé tette, költeményeiben már felsejlettek az irónia elemei is. Prózai írásaiból az elegáns légiességgel megírt, irodalmi szintű útibeszámolói, az Utazás a Harz-hegységben és a Nordsee voltak a legsikeresebbek.
HEINRICH HEINE: ÉNEKEK ÉNEKE
(részlet)
Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az Isten.
Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.
(Fordító: Babits Mihály)
Firenzei éjszakák címmel jelent meg ifjúkori novelláskötete. A Heine ifjúkori élményeit feldolgozó groteszk kalandregény (A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból), az erotikum és a hátborzongató morbiditás jegyében született keretes címadó novellaciklus (melyben egy nagyvilági ficsúr egy haldokló firenzei hölgyet szórakoztat történeteivel), illetve a középkori németországi zsidópogromok idején játszódó, színes ecsetvonásokkal festett, megkapó realista elbeszéléstöredék (A bacherachi rabbi) Heine prózastílusának egészen modern jegyeit villantják fel. Heinrich Heine ezeket mondja: „E könyv élén néhány nagyon kevéssé örvendetes megjegyzést kell tennem inkább arról, ami nincs benne, mintsem hogy magáról a tartalomról beszélnék. Ami utóbbit illeti, tudatnom kell, hogy a «Firenzei éjszakák» folytatását, amelyben több időszerű dolog talál visszhangra, nem közölhetem.”
„Felettébb gyakran gondolok Itáliára, mégpedig leginkább éjszaka. Tegnapelőtt azt álmodtam, mintha Itáliába érkeztem volna; s tarkabarka Harlekin lennék, s mintha lustán pihennék egy szomorúfűz alatt. Ám a szomorúfűz lelógó ágai csupa makaróniból voltak, amelyek hosszan és kedveskedve csak hulltak bele a számba; e makaróni lombozat közt napfény helyett színtiszta sárga vajfolyamok ömlöttek, végül a magasból reszelt parmezán felhője szemerkélt.” (Heinrich Heine: Firenzei éjszakák – A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból)
HEINRICH HEINE: OKOS CSILLAGOK
Lenn áll a virág, eléri a láb,
legtöbbet el is tiporja:
reája lép, s ha csúnya, ha szép,
durván tapossa porba.
A gyöngy pihen vize mélyiben:
de az ember megtalálja:
lyukasra tűzi s igába fűzi,
selyemzsinór-igába.
Hanem az aranyos szép csillag okos:
silány földünktől távol,
mennyboltja alól, leszögezve jól
a csillag örökre világol.
(Fordító: Babits Mihály)
1831-ben elhagyta Németországot és Párizsban telepedett le, ahol szoros barátságot kötött az utópista szocialistákkal és Saint-Simon követőivel. 1835-ben hazájában megtiltották műveinek kiadását, ám ő a távolból is nyomon követte és kommentálta a német politikai élet eseményeit, élete végéig tudósított német és francia lapokat. Honvágy kínozta, amelyen iróniával igyekezett felülkerekedni, de 1843-44-ben titokban hazalátogatott beteg anyjához. Ennek emlékét őrzi Téli rege című poémája, amely fájdalmas emléke és egyben hazája politikai életének tárlata is. 1841-ben megnősült, de házassága alatt több romantikus kapcsolata is akadt, a legutolsó életének utolsó éveiben.
1845-től komoly gerincbántalmak tették elviselhetetlenné életét, valószínűleg szklerózis multiplexben vagy szifiliszben szenvedett. Utolsó nyolc évét félig vakon töltötte gyötrelmes „matracsírjában”. Még így is figyelemmel kísérte az európai eseményeket és felfigyelt a magyar szabadságharcra, sőt Petőfi költészetével is megismerkedett, 1849 októberében című verse méltó emléket állít a magyar forradalomnak.
Heine 1856. február 17-én halt meg Párizsban, a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra. Legismertebb költeményeit Schumann, Schubert, Mendelssohn, Brahms, Richard Strauss zenésítette meg. Verseinek egy része fordított utat járt be, s műköltészetből vált népdallá, mint például a Loreley, amely szerző nélkül, népdalként még a hitleri időkben is szerepelt a német tankönyvekben.
„Az utókor az előző generációk könyveiben is csak önmagát keresi, s nemcsak a saját világszemléletével nézi őket, hanem a saját világszemléletét kívánja bennük felfedezni” – írja Heine válogatott verseinek fordítója, Faludy György. Ennek megfelelően fordítás helyett Heine válogatott verseit és Németországának szokottnál is szabadabb átköltését tartja kezében az olvasó, aki bizonyára nem csalódik majd az új, átdolgozott kiadásban, ha elfogadja a Költőfejedelem hitvallását: „Minden fordítás hamisítás, és minden átköltés is hamisítás.”
„Verseit, izgalmasan érdekes útirajzait, politikai szatíráit Párizsban is csak németül, a legszebb németséggel írta. És akármiről írt, egyre ismertebb és egyre népszerűbb lett a legszélesebb olvasói körökben. A magyar költők ugyanúgy lelkesedtek érte, mint a franciák, angolok, oroszok. A szabadság és a szerelem szószólója lett. Nem érdektelen, hogy Erzsébet királyné, Ferenc József király-császár nálunk oly szeretett felesége Heinét vallotta kedvenc költőjének, olykor maga is írt Heine-stílusú kis verseket. Szobrot is akart állíttatni neki Bécs közepén. De az osztrák főváros igen reakciós vezetősége a császárnét se kedvelte, még kevésbé Heinét. El is érték, hogy a bosszús királyné az elkészült szép szobrot nem Bécsben, hanem kedvenc üdülőhelyén, a görögországi Korfu szigetén állíttatta fel. Heine akkor már rég halott volt, életműve egyre jobban és egyre szélesebb körökben élt. Helye pontosan ott van a klasszikus német könyvsorozatokban, közvetlenül Goethe és Schiller után.” (Hegedűs Géza)
